csütörtök, január 11, 2007

Ma reggel úgy döntöttem, nekem már tényleg tavasz van és visszatértem a december elején télikabátra váltott vékony dzsekimhez. Indulás előtt belenyúltam a két zsebébe és az egyikből szegedi villamosjegyek bújtak elő, meg néhány csomagolt minicukorka, melyeket egy szegedi patikában adtak a vásárláshoz mintegy bónuszként, de a másik zsebből húztam ki az igazi értéket, egy szem diót. Szegényke elég satnya, kicsi is, deformált is, viszont nem akárhonnan származik: Apám szülőfalujában szedtem fel az utcán, akkor, azon a decemberi vasárnapon, amikor a Tisza felé ballagtam. Azt hiszem, az ilyesmit hivják filléres emlékeknek Bródy után szabadon.

Ez a szülőházuk, Apu is, meg a két húga is itt született. Valamikor nagyon régen készült a kép, amikor a két nagynéném még fiatal lány volt, ők állnak ott a kapu mellett. A ház azóta eléggé megváltozott, a homlokzaton már nincs meg a faborítás, az ajtó helyén ablak van, a kapu melletti épület helyén pedig régóta csak kerítés áll. Az eperfák sok év alatt megnőttek - a 60-70-es években még én is ettem a mézédes gyümölcsükből - de már régen kivágták azokat is.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Jó, hogy így "feltörted" azt az diót! Kincs volt benne:)
Anna

Névtelen írta...

Olyan jó olvasni az emlékeket, nézegetni a régi képeket. :) Nekem is vannak ilyen "dióim", ragaszkodom hozzájuk!

Névtelen írta...

Nahát! Velem ugyanez történt! Felvettem a tavaszi kiskabátom, és mit találok a zsebében? Egy szem diót. Kicsi is, satnya is. A barátom 5 éves kislánya adta nekem októberben, amikor náluk jártam Debrecenben.

Ági írta...

:)