Szerintem az élet

Kapcsolgatom a reggeli híradókat, meg hallgatom a hajnali rádióhíreket és csak csodálkozom. Például azon, hogy minek örül annyira a volánbuszos szakszervezeti illetékes hölgy, mondván, mennyire nagy eredmény, hogy a követeltnél jóval kisebb béremelést sikerült kiharcolniuk. Hogy a híradókat kivétel nélkül szintén igen örvendező hangsúllyal az elmaradt Volán-sztrájkkal kezdik, mintha legalábbis gratulálnunk kellene valakinek azért, mert az élet megy tovább, azon már nem is csodálkozom.
De azon igen, hogy miért mondják be minden híradóban mint novumot a szerencsétlen rendőr halálhírét, hiszen már tegnap is egész nap ezt hallottuk, tudjuk kívülről, vizsgálódjanak, aztán majd értesítsenek bennünket a nyomozás végeredményéről, ez a dolgok rendje, nem? Vagy nincs más hír, gyorsan elő kellett szedni egy kellőképpen tragikus eseményt?
A szélviharról pedig a riporter úgy kérdezgette a telefonon felhívott szegény MÁV-szóvivőt, hogy a hülye is láthatta, arra vár, hogy végre valami rossz hírt halljon: mondjuk, leszakadt vezetékekről, felborult vagonokról, nem járó vonatokról, de nem, nem volt szerencséje. Pedig mindent bevetett, ilyeneket kérdezett, hogy "és ha történne valami, akkor ...?" - mire K. Imre azt felelte, hogy "reméljük, nem történik semmi rendkívüli, de ha mégis, akkor a helyreállító brigádokat odairányítjuk majd." Fuj, de utálom ezt a "vérszagra gyűl az éji vad" stílust.

Máskülönben pedig itt ülök és figyelem, kibírja-e a megjavított kerítés azt a döngetést, aminek ki van téve percenként, elvileg ki kellene bírnia, de hogy gyakorlatilag mi lesz? Legszívesebben elmennék hazulról, de az se igazán jó megoldás, mert akkor meg távolról fogok rettegni, hogy itt mi van. Mi van? elegem van, az van. És a szél csak estétől fog mérséklődni, jól nézünk ki.