Szerintem az élet

Hazagyüttem és inkább itt reagálok a sok kedves érdeklődő kommentre.
Szóval, Óbudán a hetedik emeletről se volt kutya átélni a vihart, de legalább tudtam, hogy az a ház biztos nem dől össze velünk együtt. Viszont a zabszem amiatt szorult, hogy itthon vajon mi lehet. Jelentem, nagyobb baj nem történt, cserepek egytől egyig a helyükön maradtak, de hogy azért nehogy nyugodtan lazíthassak, a kerítésem egy szakasza gyönyörűen és teljesen bedőlt, úgyhogy van feladat. No de ennél nagyobb baj ne legyen. Valamint le kell vágatnom (mivel teljesen kivágatni sokkal keményebb dió lenne) a kertben azt a hatalmas akácfát, ami ha egy ilyen vihar alkalmával egyszercsak megindul, az uralkodó szélirányból következően egyenest a baloldali szomszédék háza sarkát fogja lecsapni, amit ugyebár nem ajánlatos kivárni. Ezt a nemes feladatot ugyan, úgy képzeltem, hogy most már a jövendőbeli háztulajdonosra hagyom, de mivel látom, hogy ezentúl fel kell készülnünk bármikor bármilyen erősségű viharra, a dolog nem tűr halasztást. Nekem hiába mondják a szakemberek, hogy Európában százévente egyszer fordul elő ilyen intenzitású ciklon, mert miután minden szabály megdőlni látszik Európa klímáját illetően, biztosak lehetünk benne, hogy mostantól kezdve nem százévente, hanem évente akár többször is ki fog alakulni ilyen. Kereshetik hozzájuk a szebbnél szebb neveket, úgy, mint Amerikában a hurrikánokhoz, most kilőtték a Kyrillt, de van még épp elég név, lesz mihez hozzáragasztani, az biztos.
Örülök, hogy mindnyájan épségben vagytok, amint látom, sőt hogy a lakihegyi adótorony is szilárdan tartja magát! Milóéknak pedig váljék egészségükre a túrógombóc, még ha édesen is!

A zenékről pedig - melyeket egyébként ma éjjel a zúgó orkán aláfestése mellett a hetedik emeleti konyhában írtam cédékre - csak annyit, hogy betehetek időnként egyet-egyet, de ezek túlnyomó részt komolyzenék és bizony helyenként recsegnek is, mint afféle sokat próbált, hányattatásokon keresztülment bakelitlemezeknél szokás. Szerkesztgetni, finomítgatni pedig, bevallom, már nincs türelmem, örülök, hogy túl vagyok rajtuk, az elsődleges célom úgyis csak a megőrzés volt. De azért majd keresgélek és mutatok közülük néhányat. Ja, lehet írni kívánságokat, persze, mindent a kedves kuncsaftért, amit tudok, teljesítek!

Más: a szeretetotthont nem viccből írtam, egyáltalán nem, bármennyire is elborzaszt engem is a gondolat, hogy bevonuljak egy szabályozott, önállóságot alig hagyó, "viselkedni" kényszerítő közösségbe. Egyrészt még túl fiatalnak is érzem magam ehhez (igen, igen!), másrészt pedig életemben annyit, de annyit kellett már viselkednem! Csakhogy ha reálisan gondolkodom a jövőről, akkor az a kegyetlen valóság, hogy emberi számítás szerint előbb-utóbb rá fogok szorulni másokra, ezzel számolnom kell és még mindig jobb egy közösségben megöregedni és gyengülni, betegeskedni, mint egyedül egy lakásban, különböző szociális segítőkre utalva. Már most, amikor pedig, hála Istennek, különösebb bajom nincs, szóval már most is sokszor nyomaszt a tudat, hogy ha bármi bajom esik, hogyan hívok segítséget? Ne nevessetek ki, de amikor legutóbb karnist kellett javítanom és függönyöket cserélnem, úgy mentem fel a székre-asztalra, hogy előbb a derekamra csíptettem a mobilomat, hogy ha leesnék (és ha utána még észnél leszek persze), tudjak szólni valakinek. Nem szeretek egyedül lenni - ez igaz is, meg nem is. Mert abban az értelemben nagyon jó az egyedüllét, hogy az embernek csak a saját igényeit kell figyelembe vennie, úgy jön-megy, azt csinál, amit és ahogyan akar. De hogy nincs kihez szólni, nincs kire számítani még minimálisan sem, ez bizony nagyon rossz. Biztonságban szeretnék élni minden tekintetben, és ezért majd hatalmas megalkuvásokra fogok kényszerülni annak idején.
De arról szó sincs, hogy mostanában otthonba mennék - amíg dolgozom, nem is mehetnék és még a korom sincs meg hozzá - de távlatilag, már persze, ha megérem, ez az egyetlen perspektíva. Remélem, lesz időm hozzászokni a gondolathoz. Majd ülök kis apartmanomban és teszem föl nektek a blogomra (mely akkoriban fogja ünnepelni ki tudja hányadik születésnapját) a legkülönfélébb recsegős zenéket. A ti gyerekeitek addigra felnőnek és már nem az lesz a kérdés, hogy bírják-e az orrszívót, vagy hogy tűrik-e a bölcsit, ovit, hanem azért aggódtok majd, hogy a választottjuk jó menyetek vagy vejetek lesz-e és hogy anyósnak-apósnak milyenek lesztek. Én meg majd, mint virtuális nagyi vagy dédi, drukkolok nektek. Jó lesz, bizony ám!