szombat, november 18, 2006

Már magam is unom, hogy akárhányszor erre járok, mindig ugyanaz a kép fogad, de az a helyzet, hogy bármit is írnék magamról, az mind csak nyavalyás rinyálás és önsajnáltatás lenne, most ez van, más nem telne tőlem. Viszont úgy érzem, ha emiatt nem írok ide, akkor talán már sose fogok. Tehát magamról semmit, inkább mesélek valami egészen mást.

Ma a spórolós nevű nagy szupermarketben amolyan szombat délutáni közepes forgalom és ennek megfelelő provinciális-családias hangulat uralkodott. A teljes biztonsági őr állomány - pontosan négy fő - hol az egyik, hol a másik pénztáros mellett álldigált sorfalként, amíg az éppen soros hölgy átszámolta a bevételt, ugyanis már nem sok volt hátra az ötórai zárásig. Érezvén a szabadulás közeledtét, mindenki mindenkivel keresztül-kasul beszélgetett, eladók a pénztárosokkal, vevők az eladókkal, őrök a pénztárosokkal, szóval, teljes volt a hangzavar. Egyszercsak egy cérnavékony, de energikus hangocska csendült fel: "néni, adjál pénzet!" A kiskoma, akiből a hang jött, egy kerek fejű kis fiúcska volt vagy kétéves, alig látszott ki a földből, állt az egyik pénztárosnő mellett és reménykedve nézett rá. A bolt nevetett, a gyerek anyja pedig a bejárat felől próbálkozott jobb belátásra bírni a dedet: "Gyere már, ... na, légy szíves ..." - kisklapec: "neeem, nem akajok..." - anya: "gyere, nézd csak, mi van itt..." - "neem..." Mígnem egy fiatal nő kifelé haladván megsajnálta, és odanyomott neki egy húszast. Az anyuka rákiabált onnan messziről: "nem, nem, add csak vissza a néninek a pénzt!" A kisfiú téblábolt, már sírt, de szófogadóan odaténfergett az adakozó nő elé, aki a békesség kedvéért elvette tőle a pénzérmét, leguggolt és megkérdezte: "Mit akartál venni?" - mire anyuka: "kapucsinót!"
A jelenetnek nyilván előzménye volt, a bolt felé haladva vita alakulhatott ki a kiskoma és anyja közt arról, vehet-e kapucsinót a gyermek majd a boltban, vagy sem. Pénzt nem kapott rá, ezért célozta meg egyenesen az egyik pénztárost, mert annyit már tudott, hogy ott pénznek kell lenni. Arcán a teljes kétségbeesés látszott, annyira, de annyira akarta azt a kapucsínót (gondolom, nem a kávét, hanem a Capuccino nevű csokiszeletféleséget). Hogy végül mit kapott helyette, vagy anyuka szíve időközben mégis meglágyult - mert végül is miért ne ehetne az a kis muksó egy ártatlan nugátot - ezt már nem tudom, mert kijöttem a boltból, de azt tanúsíthatom, hogy a körülöttem állók és a velem együtt kifelé tódulók is mind, mind mosolyogtak, a kerek fejű kétéves kisfiú a saját bánatával egy percre elfeledtette mindenkivel a rosszkedvet, a gyorsan sötétbe boruló égboltot, a gondot, bút, bajt, szóval, ma késő délután mi mindannyian jókor voltunk jó helyen.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ugye?! Néha egy apróság, egy apró ember mekkora örömet tud okozni? Tudod, már sohasem lesz olyan, mint régen volt, de egyre több ilyen pillanat lesz az életedben, mikor elfeledkezve tudsz, majd mosolyogni..., ha Te is akarod.

Névtelen írta...

Ez nagyon aranyos történet. ÉS nagyon jó, ogy észre vetted, és leírtad! Fel a fejjel! ;)

Borka írta...

Megmelengetted a szívemet. :)

Névtelen írta...

Az már jó jel, ha felfigyelsz ilyesmire és mosolyogni tudsz rajta! Csak így tovább!