Valamelyik este az Áll az alku-ban az éppen versenyző húszéves leány arra a kérdésre, hogy milyen szakra jár, azt mondta: "Humán erőforrás menedzser" - mire Gundel Takács: "Az mi, az a személyzetis, nem? " A lány: "Igen, csak én ezt akkor még nem tudtam, amikor jelentkeztem". Aztán elcsevegtek arról, hogy nem szereti, a műsorvezető megkérdezte, miért nem valami mást választott, mire a lány: "Majd utána, majd akkor valami másra fogok menni." És ezt úgy adta elő, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy most évekig tanul(gat) egy olyan szakterületet, amihez nincs kedve, nem szereti, semmi terve sincs vele - aztán 4-5 év múlva belekezd egy remélhetőleg számára kedvesebb, neki valóbb szakba, azzal is eltölt pár évet, és egyszer majdcsak felnő és lesz belőle valami.
Most hagyjuk azt a kérdést, hogy minek külön szakon tanítani a személyzetisséget, mert ez úgy, ahogy van, képtelenség (eszembe jutnak életem személyzetisei, hát, mit mondjak, egyik se diplomázott személyzetisségből, az biztos). De hogy valaki úgy iratkozzon be egy felsőoktatási intézménybe, hogy azt se tudja, mire jelentkezik, ez döbbenet. Meg az is furcsa, hogy ide-oda vándorolva végez el hol ezt, hol azt. És nem ő az egyetlen. Az elmúlt évek során több fiatalhoz is volt szerencsém, akik csak azért iratkoztak be egy-egy főiskolára, hogy - a lehető legkevesebb energia bedobásával - valahogy lediplomázzanak, aztán pedig eszük ágában sem volt a megszerzett végzettséggel munkát találni, hanem nagy hirtelen kiötlöttek egy újabb tanulni valót és belefogtak abba is (csak halkan jegyzem meg, hogy ehhez persze háttér is szükségeltetik, mert próbáljon valaki 8-10 évig járni két-három főiskolára, ha közben nincs, aki eltartsa).
Én nem tudom, nagyon maradinak tűnök, ha azt kérdezem: az elhivatottság már nem divat? Nem a nagy-nagy hivatástudatra gondolok, amikor valaki kisgyerekkorától egyértelműen orvos akar lenni, vagy tengerbiológus, vagy pap, nem ilyenekről van szó. Csak arról, hogy a serdülő ifjú emberben cirka tizenhét-tizennyolc éves korára kialakul egy (vagy több) vágy: ezt szeretném csinálni majd felnőtt életemben, ez akarok lenni, ez érdekel, de jó lenne mindig ezzel foglalkozni, erről akarok minél többet megtudni, megtanulni, elsajátítani? És akkor nekimegy és addig töri magát, míg el nem éri. Nem diplomákat gyűjt, hanem valamihez érteni akar, ami mellesleg érdekli. Nekem még ez a természetes, ez a dolgok rendje.
Épp ma olvastam Tyriánál az ötvenes években továbbtanuló rokonairól. Hát igen, bizony az úgy volt, még a hatvanas évek második felében is, amikor én felvételiztem. Felvételiztem egyszer, kétszer, háromszor. Csak harmadszorra vettek fel. Azalatt eltelt két év, de már azt a két évet is úgy éltem meg, mintha elvettek volna tőlem ennyi időt és eleve két évvel később szerzek majd diplomát, mint normálisan szerettem volna. Az pedig, hogy diploma után dekkoljak a szüleim nyakán és újabb terveimet dédelgessem, fel sem merült: örültem, hogy megszereztem, amire készültem és még boldogabb voltam, amikor már júliustól nem is szerződéssel, hanem rögtön kinevezéssel állást kaptam.
Tudom, ez az ántivilágban volt. Azóta felgyorsult az élet, információáradat, lehetőségek özöne, több lábon kell állni, stb. stb. De mégis azt gondolom, mindenkinek kell valamilyen határozott vonal, amin elindul, formát öltött cél, amit el akar érni, mert aki évekig teng-leng a tanulási lehetőségek között, az szerintem éretlen. Nagy szerencse, ha a próbálkozások közepette esetleg rátalál arra, ami neki való. De ha nem, akkor mi lesz? Akkor úgy lesz belőle valahol személyzetis, hogy van ugyan belőle diplomája, de utálja az egészet.
Most hagyjuk azt a kérdést, hogy minek külön szakon tanítani a személyzetisséget, mert ez úgy, ahogy van, képtelenség (eszembe jutnak életem személyzetisei, hát, mit mondjak, egyik se diplomázott személyzetisségből, az biztos). De hogy valaki úgy iratkozzon be egy felsőoktatási intézménybe, hogy azt se tudja, mire jelentkezik, ez döbbenet. Meg az is furcsa, hogy ide-oda vándorolva végez el hol ezt, hol azt. És nem ő az egyetlen. Az elmúlt évek során több fiatalhoz is volt szerencsém, akik csak azért iratkoztak be egy-egy főiskolára, hogy - a lehető legkevesebb energia bedobásával - valahogy lediplomázzanak, aztán pedig eszük ágában sem volt a megszerzett végzettséggel munkát találni, hanem nagy hirtelen kiötlöttek egy újabb tanulni valót és belefogtak abba is (csak halkan jegyzem meg, hogy ehhez persze háttér is szükségeltetik, mert próbáljon valaki 8-10 évig járni két-három főiskolára, ha közben nincs, aki eltartsa).
Én nem tudom, nagyon maradinak tűnök, ha azt kérdezem: az elhivatottság már nem divat? Nem a nagy-nagy hivatástudatra gondolok, amikor valaki kisgyerekkorától egyértelműen orvos akar lenni, vagy tengerbiológus, vagy pap, nem ilyenekről van szó. Csak arról, hogy a serdülő ifjú emberben cirka tizenhét-tizennyolc éves korára kialakul egy (vagy több) vágy: ezt szeretném csinálni majd felnőtt életemben, ez akarok lenni, ez érdekel, de jó lenne mindig ezzel foglalkozni, erről akarok minél többet megtudni, megtanulni, elsajátítani? És akkor nekimegy és addig töri magát, míg el nem éri. Nem diplomákat gyűjt, hanem valamihez érteni akar, ami mellesleg érdekli. Nekem még ez a természetes, ez a dolgok rendje.
Épp ma olvastam Tyriánál az ötvenes években továbbtanuló rokonairól. Hát igen, bizony az úgy volt, még a hatvanas évek második felében is, amikor én felvételiztem. Felvételiztem egyszer, kétszer, háromszor. Csak harmadszorra vettek fel. Azalatt eltelt két év, de már azt a két évet is úgy éltem meg, mintha elvettek volna tőlem ennyi időt és eleve két évvel később szerzek majd diplomát, mint normálisan szerettem volna. Az pedig, hogy diploma után dekkoljak a szüleim nyakán és újabb terveimet dédelgessem, fel sem merült: örültem, hogy megszereztem, amire készültem és még boldogabb voltam, amikor már júliustól nem is szerződéssel, hanem rögtön kinevezéssel állást kaptam.
Tudom, ez az ántivilágban volt. Azóta felgyorsult az élet, információáradat, lehetőségek özöne, több lábon kell állni, stb. stb. De mégis azt gondolom, mindenkinek kell valamilyen határozott vonal, amin elindul, formát öltött cél, amit el akar érni, mert aki évekig teng-leng a tanulási lehetőségek között, az szerintem éretlen. Nagy szerencse, ha a próbálkozások közepette esetleg rátalál arra, ami neki való. De ha nem, akkor mi lesz? Akkor úgy lesz belőle valahol személyzetis, hogy van ugyan belőle diplomája, de utálja az egészet.
14 megjegyzés:
részben egyetértek, részben ellenpéldának itt vagyok én.
nekem 18 évesen nagyjából halvány lilám nem volt, mit akarok csinálni. tanár, az akartam lenni, hogy milyen, az másodlagos kérdés volt. mivel a fizikát szerettem, jelentkeztem oda. meg biológiára, de arra nem vettek fel. tanulgattam hát a fizikát, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve jelentkeztem pszichológia szakra, mert nagyon érdekelt (annyira nem jutott soha eszembe, hogy pszichológus legyek, inkább csak érdekelt). és innentől (4. év) a kettőt együtt csináltam. amikor meglett az első diplomám, az édes jó családom közölte, hogy akkor ezt innentől én oldjam meg: ergo nem tartott el engem senki, ösztöndíjat sem kaptam!!! és mégis tudtam 8 évig egyetemre járni. hogyan? kényszerűségből jelentkeztem PHD hallgatónak, ösztöndíjasnak, amit el is nyertem. miközben erőst tudtam, hogy nem akatok doktorálni. nem is doktoráltam. én ezt ez állásnak fogtam fel. hát így. és most mi van? van két szép komoly diplomám, és nem akarok benne dolgozni, nem tudom, mit akarok 30+osan. nem érzem magam ettől léhűtőnek! most jól elvagyok ezzel a kis titkárnői állásommal :)
Én nem mondtam, hogy léhűtők azok, akik egymás után többfélét végeznek (bár a személyes ismeretségi körömben páran tényleg léhűtésből nem mennek dolgozni diploma után, hanem szereznek még egyet, aztán még egyet, miközben a családjuk eltartja őket). Csak azt mondom, hogy számomra az lenne a természetes, hogy az ember gyereke a serdülőkor végére kialakult irányultságát követve akar elérni valamit és nem ide-oda ingadozva halmozza a végzettségeket. De ez csak az én véleményem, és persze hogy annyiféle sors és megoldás van, ahány ember.
Végül is magamat is említhetném ellenpéldának, mert én eredetileg azért végeztem a bölcsészkart, hogy tanár legyek, aztán öt letanított tanév után otthagytam a pályát, akkorra derült ki számomra, hogy nem fogom nyugdíjas koromig elviselni azt az örökös készenléti állapotot, amit a tanárság jelent. Tehát nekem sem vált be az eredeti irány.
ehhez 2 megjegyzés
1: a munkahelyemen 4en vagyunk ugyanabban a munkakörben. 2 embernek nincs diplomája, 2nek van. logisztikai koordinátorok vagyunk. én vagyok az egyik nemdiplomás, és egyedül az én végzettségem ami valamennyire szakmába vág. van egy diplomás angol tanár és egy szintén diplomás kommunikációtechnikai mérnök. mégis ezt csinálják. és nyilván többet érnek mint én, mert van diplomájuk. :))
2: barátnőm kb 4 évvel ezelőtt fősulira kezdett járni. valami gazdasági szakra. fizetős. nem ment neki a matek meg a közgáz. mondtam neki, segítek. erre ő: te ehhez nem értesz, ezt te nem főiskolán tanultad. szarul esett. ő meg megbukott. átjelentkezett kommunikáció szakra. még mindig nincs diplomája.
az a baj, hogy sok mai fiatalba azt nevelik a szülei, hogy addig-tanulj-amig-lehet. diploma-nélkül-mehetsz-földet-turni. de az nem baj, hogy nincs egy HASZNÁLHATÓ tudása, végzettsége?
Nagyjából a saját véleményemet olvasom itt :-). Én itt vagyok 30 évesen, és mondhatom, hogy amikor 18 voltam, eléggé ufónak tűntem azzal, hogy pontosan tudtam, mit akarok. Megjegyzem, én már 14 évesen is tudtam, szóval kicsit tényleg ufó voltam. A csoportomban az egyetemen többen is voltak, akik azért mentek közgázra, mert nem akartak orvosok, mérnökök vagy tanárok lenni, és ez maradt. A diákjaim között meg egy csomóan vannak, akik egyszerűen csak lusták egy szakmát kitanulni és abban dolgozni (neadjisten fizikai munkásként), inkább elmennek egy huszadrangú főiskolára, ahol biztos megszerzik így vagy úgy a diplomát, aztán semmit nem érnek el vele. Elég szomorú ez. Épp ma beszélgettünk erről a párommal, hogy mi lesz ebben az országban, ha mindenkinek lesz diplomáőja, de a vízvezetéket senki nem tudja majd megszerelni? Aztán meg csodálkozunk a sok diplomás munkanélkülin.
Bikfic, én nagyon egyetértek veled.
Gigi, majd jönnek a románok, bolgárok mint új EU tagok vízvezetéket szerelni. úgy hallom, a szlovák határ mentén már most jönnek simán az ottani magyarok, mert már most fennáll a helyzet.
egyébként én se nagyon tudtam 19 évesen, hogy mi akarok lenni, ez nekem is egy "jobb híján" dolog volt, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, hogy mennyire egy színvonaltalan szar dolog az ELTE bölcsészkar. sok embernek jót tenne, ha kihagyna egy évet, elmenne dolgozni, ilyesmi, de nagyon kevés lehetőség van tapasztalat, végzettség, ismeretség nélkül. főleg ismeretség nélkül....
Segíthetne a dolgon valami többlépcsős pályaválasztási tanácsadás, akár személyiségvizsgálattal, pszicholügussal való beszélgetéssel, mindenféle szakmák művelőinek meghívásával. Folyamatosan ismeretadagolással. A legtöbb szakmáról nem is tudjuk, micsoda, hogy is akarnánk azok lenni? Amit tud az ember kb: boltos, tanár, orvos, ilyenek. Persze, ez pénz pénz pénz, talán viszont még mindig olcsóbb, mint a felesleges képzések... Van egy csomó dolog még, amit szintén nem ártana tudni előre, én pl lehet meggondoltam volna a pszichológusságot, ha tudom, hogy még szakvizsgázni kell, meg még ki tudja mennyi képzésen részt venni, hogy legyek valaki. De ezt előre senki sem mondta...
Az a helyzet, hogy van minden évben egy csomó nyílt nap, meg van egy központi rendezvény is, ahol nemcsak a főiskolákról/egyetemekről, hanem a különböző szakmákról is tájékoztatást kaphatnak a diákok. Viszont ezekre nem mennek el, vagy ha igen, csak azért, hogy addig se kelljen iskolába menni (tisztelet a kivételnek). Sokat közülük nem is nagyon érdekel az egész, csak ne kelljen dolgozni menni.
Egyébként egyetértek veletek, hogy jó lenne valami tájékoztatás, mert tényleg kevés olyan gyerek van, mint amilyen én voltam, hogy már nagyon korán tudtam, mit akarok, és azóta sem bántam meg a döntésemet. De ezt a tájékoztatást az iskolában nem fogja megkapni, hiszen a tanárok sem tudnak mindenről. Amikor kérdezik tőlem, hogy melyik szakon mit tanulnak, már arról sem nagyon tudok semmit, amit én tanultam, mert azóta teljesen megváltozott a rendszer. Így azért nehéz dönteni, az biztos.
a nyílt napok annó nagyon bénák voltak, az biztos, hogy egy-két dolgotól elvették a kedvem. akkor még nem volt net, nehéz volt tájékozódni, hogy tulképp mi micsoda, milyen tantárgyak lesznek, stb. most biztosan könnyebb tájékozódni, fórumokat találni, vagy tantárgylistákat, információt.
Rengeteg érettségiző gyerek nem tudja mi akar lenni - a férjem tanárkodási tapasztalatából tudom..Ez egy dolog..Másrészt minden felgyorsult és változik, pl. az egyik egyetemen 70 tanerőt küldtek el az IT szakról, mert megcsappant az oda felvételizők száma, bizonyos IT pályák tele vannak, nem kell több ember. Igy a mostani srácoknak jobban körül is kell nézni, egyáltalán amit tanulnak abban később el tudnak-e majd helyezkedni. Ami a top foglalkozásokat illeti mondjuk amikre "gyerekkotól lehet készülni": a Melb.Uni épp jövőtől áll át a jogon és az orvosin a csak posztgraduális képzésre, tehát egy min.3 éves diploma kell majd idejelentkezni, mert szerintük óriási a 18-19 éves diákok kiszóródása akik vagy nem birják az iramot, v. rájönnek nem érdekli őket az orvosi v. jogi pálya. Szóval Bikfic manapság sok minden megváltozott, nemcsak a gyerkőcök hanem a képzés is nagyon más...
Persze, tudom, hogy minden megváltozott, de én abból indulok ki, hogy teljesen függetlenül a képzési lehetőségektől, valami elképzelése csak kell legyen egy tizennyolc évesnek, hogy mi érdekli, mi szeretne lenni. Aztán majd kiderül, hogy milyen képzéssel tudja azt megszerezni, de ne a mindegy-milyen-diploma elérése legyen a cél.
Nekem annak idején például inkább az volt a "bajom", hogy többféle dolog is érdekelt. Leginkább divattervező akartam lenni, olyannyira, hogy ismeretlenül megkerestem a rajzaimmal egy akkori divatgurut, Nádor Verát és a tanácsát kértem, ő pedig nagyon jószándékúan válaszolt is és feltárta a lehetőségeket. Abból beláttam, hogy nehezebb az út, mint hittem. Közben akartam lenni fotós, de arról apám lebeszélt. Aztán zenetanár, de a pécsi főiskolai felvételin nagyon elszúrtam a hegedűvizsgámat. Aztán óvónő, (nagyon cselesen, bizonyítványmásolatok segítségével egy időben jelentkeztem az óvónőképzőbe is, meg az egyetemre is, akkor még nem lehetett egyszerre többfelé beadni) de mit ad Isten, előbb vettek fel az egyetemre, mint a kecskeméti óvónőképzőbe. Na, így lettem harmadszori nekifutásra bölcsész. És ezekhez mindegyikhez nagyjából egyformán lett volna nagy kedvem.
Szóval, nekem az a természetes, ha valaki tudja, mit akar, és inkább akarjon többfélét, mint úgy általában diplomát.
Kanga, ez érdekes, bármilyen diploma jó nekik az orvosi előtt, vagy valami szakirány, pre-med, ilyesmi? mert hát az is furcsa, esetleg kitérőre kényszeríteni embereket, akik pontosan tudják, mit akarnak, érettek is rá.... és az orvosi már eleve olyan hosszúúúúúú....
Amit én hallottam, állitólag az orvosira "science" végzettség kell majd. A férjem volt a lányommal a jogi kar nyitott napján a Melb.Unin, ott azt mondta a kari főnök, h. a 18-19 évesek nem birják az iramot a jogon, egyszerűen nem érettek, és nagyon sokan a jó érettségi eredmény miatt, v. családi nyomásra választják a jogot. Egyébként amerikai-kanada mintát emlegett, bár ott két éves egyetemi tanulmány kell az orvosira meg a jogra, de itt ezt nem akarják engedni, ragaszkodni akarnak a 3 éves diplomához. Persze hogy hosszúúúú lesz, a lányom szeme is fent akadt.. ezért majd biztos megrohanják a másik két jó egyetemet, ahol még marad az undergr. oktatás..
Mondhatni évtizedek óta körül vagyok véve diákokkal. Ahogy az évek folyamán minden változáson megy keresztül, úgy változtak pl a diákok is. Kb 20 éve a középiskolást már nagyon érdekelte, hogy mik a lehetőségei, mi lehet belőle. A mostani középiskolásokat - tisztelet a nagyon kicsi kivételnek - egyáltalán nem érdekli. Nem foglalkoznak vele. Sajnos ebben nagyon közrejátszik az, hogy munkalehetőség alig van. Ha meg alig van, akkor mi is legyen belőle? A diplomahalmozás egyik magyarázata az, hogy ha az első után nem tud elhelyezkedni, márpedig nagyon nehéz, akkor visszamegy tanulni, mert addig "legalább jó helyen van". Meg két lábon állni biztosabb. Persze a szülőnek egyáltalán nem mindegy, hogy a gyerek 30 éves koráig tanul - mégha van ösztöndíja is - vagy dolgozik már.
Megjegyzés küldése