Vajon a külhoni tévékben lezajló Áll az alku-típusú játékok is ilyen tragikus felhangot tudnak kapni, mint nálunk? A ma esti adás végén a következő helyzet állt elő: amikor az utolsó lépés előtt megmaradt a 75 ezres és a 10 milliós tétel, akkor a bank felajánlott 2 milliót.A nagyon szimpatikus, szolíd, komoly fiú, Ricsi kemény döntés előtt állt: elfogadja a kétmilliót, vagy megkockáztatja, hogy esetleg nem a 10 milliós, hanem a 75 ezres táska van előtte a pulton. Hosszas töprengés után Ricsi úgy határozott, nem áll az alku és nekifutott az utolsó lépésnek: a táskájában 75 ezer volt.
Az ugyebár tény, hogy ha elfogadta volna a bank ajánlatát, a kétmillió sokkal több lett volna, mint hetvenötezer. Az is tény, hogy ha jól jön ki a lépés, tízmillió viszont sokkal több lett volna, mint kétmillió. De nem jött ki jól a lépés. Ez egy ilyen játék, ilyen helyzetekre van kitalálva, ez a lényege.
A tényeken túl viszont az egészben az volt a legrémesebb, amilyen hangulatban zajlott a játék utolsó tíz perce. Mindenki kétségbeesett, komor arccal nézett maga elé, a stúdió fölött mázsás felhőként lebegett a döntés súlya. Amikor pedig kiderült, hogy a másik táskában van a tízmillió, teljes volt a csalódottság: a játszók vastapssal jutalmazták Ricsi bátorságát, de közben az összes résztvevő tragikus arccal állt, a lányok pityeregtek, mintha egy szomorújáték záró jelenetét élte volna át a publikum.
Mitől van ez? Mitől van, hogy nálunk egy bizonyos ponton túl a játék elveszti játék-ízét, a tét nagyságához mérten eltűnik a szórakozás, elillan a kihívás izgalma és a játék átmegy élet-halál küzdelembe, ahol már nem lehet mosolyogni, nem lehet drukkolni sem, csak győzni, győzni, győzni. Ha pedig nem sikerül, akkor vége a világnak. Mert tízmillióval mi mindent lehetett volna kezdeni, míg hetvenötezerrel ...
Pedig tudunk mi játszani, csak ne lebegtessenek meg előttünk olyan összegeket, amelyeket egy mezei átlagember egyszer sem lát életében. Nálunk legalábbis.
A tényeken túl viszont az egészben az volt a legrémesebb, amilyen hangulatban zajlott a játék utolsó tíz perce. Mindenki kétségbeesett, komor arccal nézett maga elé, a stúdió fölött mázsás felhőként lebegett a döntés súlya. Amikor pedig kiderült, hogy a másik táskában van a tízmillió, teljes volt a csalódottság: a játszók vastapssal jutalmazták Ricsi bátorságát, de közben az összes résztvevő tragikus arccal állt, a lányok pityeregtek, mintha egy szomorújáték záró jelenetét élte volna át a publikum.
Mitől van ez? Mitől van, hogy nálunk egy bizonyos ponton túl a játék elveszti játék-ízét, a tét nagyságához mérten eltűnik a szórakozás, elillan a kihívás izgalma és a játék átmegy élet-halál küzdelembe, ahol már nem lehet mosolyogni, nem lehet drukkolni sem, csak győzni, győzni, győzni. Ha pedig nem sikerül, akkor vége a világnak. Mert tízmillióval mi mindent lehetett volna kezdeni, míg hetvenötezerrel ...
Pedig tudunk mi játszani, csak ne lebegtessenek meg előttünk olyan összegeket, amelyeket egy mezei átlagember egyszer sem lát életében. Nálunk legalábbis.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése