A tegnapi kirándulás úgy látszik, felért nekem egy túlélő kalandtúrával, mert már este tízkor lebucskázott a fejem a nyakamról, ezután pedig kis megszakításokkal aludtam teljes tíz órát. Ennek ellenére nem vagyok friss és üde, de ezt már megszoktam, hiába alszom akármennyit, szinte soha nem ébredek azzal az érzéssel, hogy "hű, de jót aludtam", ilyen vagyok, nyilván alkat kérdése ez is.
Viszont a tegnapi munkahelyi látogatásomnak egy tanulsága biztosan volt: rájöttem, hogy a bennünket érintő tervezett átalakítások kapcsán engem már nem az intézmény sorsa aggaszt úgy általában, szakmailag, hanem kifejezetten csak az embereké. Nem a magamé, félreértés ne essék, hiszen én már jócskán kívül vagyok, engem már túl nagy baj nem érhet azon kívül, hogy elveszítem a pluszpénzemet, amit a mostani fizetésem jelent. Hanem azoknak a sorsa aggaszt, akik még nincsenek abban a korban, hogy végszükség esetén nyugdíjba mehetnének, közülük is főleg azoké, akiknek nincs stabil anyagi háttere. Míg kattogott velem a vonat hazafelé, azon gondolkodtam, hogy érezném magam, ha tegyük fel, 2-3 évvel fiatalabb lennék és bejárnék naponta úgy, mint eddig, és hallanám a bizonytalan információkat a munkahelyem jövőjéről, miközben napról napra élnék, időnként filléres gondokkal küszködnék és semmi reményem sem lenne, hogy valami tartalékot képezzek arra az esetre, ha baj van. A kollégáimon nem látszik semmi, de amikor egyenként beszélget velük az ember, pár mondat után mindegyiküknél előjön ez a téma: van, aki ki is mondja, mennyire aggódik, a másik percenként hangsúlyozza, hogy minek idegeskedjen, attól nem lesz jobb, de persze nyilván idegeskedik, másképp nem hozná elő folyton. És az általános hangulat is nyomott, szoktalanul csukott ajtók mögött vackukba behúzódva ülnek még a nagyobb hangúak is és csendesek, nagyon csendesek.
Volt nálunk krízishelyzet már hét-nyolc évvel ezelőtt is, meg később is egyszer, de akkor valahogy mindig az foglalkoztatott először, hogy mi lesz a könyvekkel, hova fogják nem-szakértő kezek besuvasztani és pusztulni hagyni azt a sok értéket, amit évtizedek során szakértő kezek felhalmoztak. Most ez valahogy, legalábbis az én fejemben háttérbe szorul, most az érdekel, hogy mi lesz Erikával, aki mindenféle gyerektartás nélkül egyedül neveli a kislányát egy hatodik emeleti lyukban, meg hogy mi lesz D-vel, akinek nyakán van az egész család gondja idős szülővel, két továbbtanuló nagy gyerekkel megspékelve, meg mi lesz a többiekkel, ha egyszercsak odafent kimondják a nagyokosok, hogy a személyi állományt az összevonás miatt mondjuk ötven (vagy akárhány) százalékkal csökkenteni kell. Ahogy az ember öregszik, azzal egyenes arányban növekszik a szociális érzékenysége, vagy csak változik a fontossági sorrend? Nem tudom.
Viszont a tegnapi munkahelyi látogatásomnak egy tanulsága biztosan volt: rájöttem, hogy a bennünket érintő tervezett átalakítások kapcsán engem már nem az intézmény sorsa aggaszt úgy általában, szakmailag, hanem kifejezetten csak az embereké. Nem a magamé, félreértés ne essék, hiszen én már jócskán kívül vagyok, engem már túl nagy baj nem érhet azon kívül, hogy elveszítem a pluszpénzemet, amit a mostani fizetésem jelent. Hanem azoknak a sorsa aggaszt, akik még nincsenek abban a korban, hogy végszükség esetén nyugdíjba mehetnének, közülük is főleg azoké, akiknek nincs stabil anyagi háttere. Míg kattogott velem a vonat hazafelé, azon gondolkodtam, hogy érezném magam, ha tegyük fel, 2-3 évvel fiatalabb lennék és bejárnék naponta úgy, mint eddig, és hallanám a bizonytalan információkat a munkahelyem jövőjéről, miközben napról napra élnék, időnként filléres gondokkal küszködnék és semmi reményem sem lenne, hogy valami tartalékot képezzek arra az esetre, ha baj van. A kollégáimon nem látszik semmi, de amikor egyenként beszélget velük az ember, pár mondat után mindegyiküknél előjön ez a téma: van, aki ki is mondja, mennyire aggódik, a másik percenként hangsúlyozza, hogy minek idegeskedjen, attól nem lesz jobb, de persze nyilván idegeskedik, másképp nem hozná elő folyton. És az általános hangulat is nyomott, szoktalanul csukott ajtók mögött vackukba behúzódva ülnek még a nagyobb hangúak is és csendesek, nagyon csendesek.
Volt nálunk krízishelyzet már hét-nyolc évvel ezelőtt is, meg később is egyszer, de akkor valahogy mindig az foglalkoztatott először, hogy mi lesz a könyvekkel, hova fogják nem-szakértő kezek besuvasztani és pusztulni hagyni azt a sok értéket, amit évtizedek során szakértő kezek felhalmoztak. Most ez valahogy, legalábbis az én fejemben háttérbe szorul, most az érdekel, hogy mi lesz Erikával, aki mindenféle gyerektartás nélkül egyedül neveli a kislányát egy hatodik emeleti lyukban, meg hogy mi lesz D-vel, akinek nyakán van az egész család gondja idős szülővel, két továbbtanuló nagy gyerekkel megspékelve, meg mi lesz a többiekkel, ha egyszercsak odafent kimondják a nagyokosok, hogy a személyi állományt az összevonás miatt mondjuk ötven (vagy akárhány) százalékkal csökkenteni kell. Ahogy az ember öregszik, azzal egyenes arányban növekszik a szociális érzékenysége, vagy csak változik a fontossági sorrend? Nem tudom.
3 megjegyzés:
vagy csak egyszerűen jobban megérzi az ilyen típusú változásokat. és nem megszokásból, vagy kényelemből elsősorban, hanem mert úgy nevelték, hogy az állam mindig segít.
Igen, ez is lehet.
az olyan államtól, ami járulék, szja és áfa formájában a TE pénzed háromnegyedétől megszabadít, elvárható lenne kicsit nagyobb szociális érzékenység.
Megjegyzés küldése