Szerintem az élet

Vicces volt ma este azt nézni a Szomszédok egyik 1995-ös epizódjában, amint a nyomdász srác vágyakozva áradozik a másnap megjelenő és jelentős kedvezménnyel (tízezerért) megvásárolható Windows 95-ről! Atyám, tizenegy éve az volt a csúcs! Csak tizenegy év, ami végül is nem nagy idő, de hol vagyunk már attól? Fényévnyire - már ami a fejlődés tempóját illeti.

Mindjárt elkezdett járni az agyam: hogy is volt ez? Mikor és hogyan is kezdtem én internetezni? Hát, kilencvenötben még biztosan nem, mert akkoriban a munkahelyemen szigorúan csak DOS volt a gépeken, floppyra mentettünk és ha már felgyömöszöltünk egy lemezre nyolc-tíz tételt, attól kezdve egyre lassabban ment minden művelet, közben csak ültünk, malmoztunk és dühöngtünk az elvesztegetett idő miatt. Az azt megelőző munkahelyemen, úgy '90 táján óriási élmény volt, amikor a washingtoni Library of Congress katalógusát megkaptuk 5 (azaz öt!) cd-n és az osztályunkon lévő egyetlen gépen használhattuk - én persze minden adandó alkalmat megragadtam, hogy odarohanjak a komputerhez és akár volt problémám, akár nem, amit csak lehetett, kikerestem a lemezeken, életemben olyan tökéletesen nem produkáltam névkiegészítéseket és testületi egységesített neveket! :))

Aztán itt az utolsó helyemen '98-ban jött el a nagy fejlesztések kora, amikor végre több olyan gépet is beszereztek, melyeket már a netre lehetett csatlakoztatni. Ezek akkor még csak az olvasói helyiségekben voltak használhatók, de legalább már ismerkedhettünk az internettel. Nekem persze muszáj volt azonnal megismerkednem vele, akkor láttam először közelről egeret és valami frenetikus élmény volt, amikor egy idegen országbéli könyvtár adatbázisába, igaz, kicsit lassan, de be tudtam lépni (na, melyik könyvtár volt, na melyik? a szentpétervári Szaltikov-Scsedrin, igen!). Majd pedig egy év múlva, '99 nyarán kaptunk saját vincseszteres gépeket, a netre csatlakoztatva. Ez már maga volt a Kánaán: saját asztalomnál, saját külön bejáratú gépen netezni!
Az internetezést egyébként nem vindózzal kezdtem, hanem Linux-szal, pontosan RedHat-tel. Így aztán, amikor jóval később itthon is lett gépem, elég idegennek éreztem a Win95-öt és inkább linuxoztam - aki ismeri azt a rendszert, érti, mire gondolok, néhány kényszerű újratelepítés után már kívülről tudtam, mely csomagokat elengedhetetlen felrakni, melyeket lehet lehagyni, nagyon szerettem a Linuxot, sokféle disztribúciót kipróbáltam belőle. Eltelt jó néhány hónap, mire megbarátkoztam a vindózzal, de attól kezdve már nem volt megállás. Olyan sebességgel jöttek az új megoldások, hogy már akkor kapkodtuk a fejünket. Másfél gigás merevlemez! Elhiszi-e még valaki, hogy pár éve ilyen volt a gépemben? Már én se nagyon hiszem, pedig úgy volt. Amikor aztán kinyiffant egy táphiba miatt, alig tudtam szerezni helyette másikat a bontóban a Kossuth tér mögötti mellékutcában.
Rég volt, tán igaz se volt. Most meg? Húsz giga itt, negyven giga a másikban (ami korántsem a csúcs, de nekem elég, mert egyéb paraméterek voltak a fontosabb szempontjaim) és már alig dobban meg a szívem, amikor a Szaltikov-Scsedrin könyvtárba (amit azóta már egész másképp hívnak), vagy a Library of Congress katalógusába belépek.