Szerintem az élet

Csapongok

Amikor idegen helyre költöztem, mindig az volt az egyik nyomasztó élményem, hogy az utcán egyedül vagyok. Leszálltam a buszról Budatétényben és elindultam felfelé a keresztutcákon - ott minden utca emelkedőre ment és mindig szembefújt a szél - és akkor mindig feltűnt, hogy sehol nincs senki. Nem szerettem így menni, úgy éreztem, teljesen idegen vagyok itt, bármi történhet, senki nem segít.
Aztán pár évvel később, amikor leszálltam itt a vonatról, mire felértem a töltésen az utcára, mindig azt vettem észre, hogy egyedül vagyok. Akik velem együtt jöttek át a síneken, nem arra indultak, amerre én, hanem befordultak az egyetlen mellékutcába, csak én voltam, akinek a vasúttal párhuzamosan futó utcán kell végigmennie. Nyomasztott a helyzet, nem szerettem a teljesen üres utcán gyalogolni előre, míg csak haza nem értem.
Most meg azt veszem észre magamon, hogy örülök, ha senkivel sem találkozom a boltba menet-jövet, de ez csak ma tudatosodott bennem, nem is tudom, hogyan fedeztem fel, de tény. Na most akkor, vajon mitől van ez? "Kinőttem" a félelmemet, ennyi idő kellett ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam? Nem hiszem, ugyanis egyáltalán nem érzem magam biztonságban. Kezdek magambafordulni (még jobban, mint eddig, mert eddig se voltam egy extravertált típus)? Vagy egyszerűen csak alkalmazkodom a körülményeimhez? Merthogy most már annyira egyedül vagyok, hogy ennél jobban egyedül már csak egy remetebarlangban lehetnék, azt hiszem.

Az utóbbi hónapokban valahogy leszoktam a rádióhallgatásról. Nem szép dolog ez tőlem, sőt hűtlen elhagyásnak értékelem, mert a rádió, mióta az eszemet tudom, úgy hozzátartozott az életemhez, mint a levegő. Most meg hetekig be se kapcsolom. Mint mindennek, ennek is okai vannak. Először is megszűnt az a kényszerítő körülmény, hogy hajnali fél hatkor kitámolyogjak a konyhába, feltegyem a tejet forrni és a következő mozdulattal bekapcsoljam a rádiót, melyben körülbelül akkor fejeződött be a hírek felolvasása és kezdődött a Falurádió. Aztán amíg csak ki nem mentem a konyhából, szólt a rádió és ez így ment évtizedek óta minden reggel, akárhol volt az a konyha.
Az ágyam mellett is világéletemben volt valamilyen rádió, ami ha másért nem, de háttérrádiózás céljából mindig zümmögött. De a télen végképp bekrepált a majdnem húszéves Grundig rádiós magnóm rádiórésze (a masinát Reggio Calabriából hoztam) és csak azért nem dobtam ki, mert a kazettás magnó még jó benne. Igazodva saját szokásaimhoz, nagy hirtelen vettem egy kisrádiót, a szempont az volt, hogy gyorsan beszerezzem és ne legyen drága. Na, ez a sietség nagy hiba volt. Szólni szól ugyan, de nem szeretem: túl könnyű, semmi súlya sincs, viszont az állomáskeresője és a hangosítója jó keményen működik, erő kell a csavargatásukhoz, ezért aztán állandóan felbillen az egész masina, ahogy hozzányúlok. Félretettem és leszoktam róla.
A napokban aztán megembereltem magam és újra elővettem a balszerencsés pillanatban beszerzett rádiómat, mert az nem állapot, gondoltam magamban, hogy teljesen egyoldalúan tájékozódom a világról: internetes hírportálokból és egy- vagy kétféle tévéhíradóból. Meg is lepődtem először, mert egészen más szignáljai, főcímzenéi vannak például a Petőfi Rádiónak, mint amit megszoktam, szóval, nagyon el vagyok maradva a világtól.
De kezdek felzárkózni. Az előbb például egy Gojko Miticcsel készült telefoninterjút hallgattam, bevezető zeneként valamelyik hetvenes évekbeli indiános film zenéje szolgált, bele is facsarodott a lelkem. Most pedig a Mai Manó Házban megnyílt kiállításról beszélnek, a kettő között pedig egy interjú hangzott el Marton Évával. Szóval, kezdek felzárkózni.

Miközben kint tombol a nyár még egyszer utoljára. Ma reggel a maradék plédeket is kimostam, délre csontszáraz is lett minden, jöhet az ősz - jaj, csak vicc volt, Isten őrizzen tőle! Ahogy a körülményeket elnézem, ezt a telet is itt töltjük, hacsak nem akarok valami szuterénbe vagy 17 négyzetméteres utcai bejáratú, telekkönyvileg raktárnak nyilvánított izébe költözni - hát mit mondjak, nem akarok, akkor inkább maradunk. Így viszont újabb feladatok támadnak, mert valahogy elviselhetővé kellene tenni az ittlétet, ha már ...
Ez van. De leginkább fáradt vagyok és gyűlnek a viharfelhők a fejem fölött. Néha villámlik is belőlük, de legjellemzőbb tulajdonságuk mégis az, hogy tele vannak megoldandó problémákkal, brrr! Nem szeretek felnőtt lenni!