Szerintem az élet

Sanyi végre kifosztotta a bankot: elvitte az ötvenmilliót az Áll az alku-ban. Általában a műsor utolsó negyedóráját szoktam nézni, de mindig arra vártam, hogy bárcsak egyszer láthatnám, amikor valaki megnyeri az ötven millát, hát most ez is megvolt.
Nagyon szeretem nézni, ahogy ezek a játékosok mint egy nagy család drukkolnak az éppen játszó társuknak, ahogy megpróbálnak tanácsot adni neki a döntések előtt és ahogy örülnek vagy búslakodnak a helyzetnek megfelelően. Gundel Takács Gábor humorát is szeretem, meg a zenéket is, melyeket beindít a stáb, amikor egy-egy táska kinyílik. Meg azt is szeretem, ahogy a játékosok reagálnak az illető zenékre.
Voltak és vannak nagy egyéniségek a társaságban: ilyen volt Kálmán, az ártatlan képű, kerek fejű, fekete szemű, macsót játszó fiú, aki minden lánynak udvarolni próbált és aki a műsor kezdetétől ott volt, míg nemrég a játszó székbe nem került, meg ilyen a hatvankilenc éves Tibi bácsi, aki szintén "alapító tag" és saját bevallása szerint időnként szándékosan rossz választ nyom meg a bevezető kérdésre, nehogy véletlenül játszania kelljen és így kikerüljön a többiek közül, mert azután már csak a közönség soraiban ülve követheti a műsort. Egyáltalán nem csodálom, hogy Tibi bácsi annyira szeret nap mint nap ott lenni a többiek között.
Sokszor elgondoltam már a műsor közben, mit tennék, ha abban a pillanatnyi helyzetben nekem kellene döntenem: elfogadom-e a felajánlott cserét, vagy megelégszem-e a bank által kínált összeggel. És bármennyire is tudom, milyen nagy szükségem lenne a sok millióra rövid távú terveim megvalósításához, mégis mindig úgy gondolom, nem cserélnék táskát, valamint azt is gondolom, az utolsó fordulóban már nem fogadnék el pénzajánlatot, mert játsszuk végig, amit elkezdtünk. Persze, ha ott lennék, nem tudom, akkor is ugyanígy gondolnám-e.