Szerintem az élet

Most, hogy elmúlt a tegnap, lehet elmélkedni egy kicsit a korról, melyről Máté Péter óta tudjuk, hogy "úgy száll, mint szürke por és a perc hordja el". Vannak misztikus ködbe emelt állomásai az életnek, de ezt a misztikus ködöt mi emberek borítjuk mesterségesen az egyes évszámok köré. Ilyen például a tizennyolcadik születésnap, vagy a negyvenedik, amit főleg a nők emlegetnek rémülten, illetve babonából nem is nagyon emlegetik, annyira félnek tőle. Aztán férfiaknál talán az ötvenedik év hasonlóan ijesztő.
A tizennyolcadik születésnapomra egyáltalán nem is emlékszem, annyira lefoglalt akkoriban az érettségire való készülés. Május első hetében megvolt a ballagás, ami elég élénken megmaradt az emlékeimben, meleg volt, égette a lábamat a fekete körömcipő, főttünk a fekete szoknyáinkban és a kosztümkabátot is csak a "vonulás" idejére vettük magunkra. Viszont reggel, amikor megérkeztünk a suliba, bevártuk egymást a kapunál és ahogy előre elterveztük, mindegyikünk egy-egy lufira kötözte fel a saját ellenőrzőjét, majd pedig vezényszóra egyszerre elengedtük a léggömböket, azok pedig szálltak felfelé és ki tudja, hol álltak meg.
Ez volt szombaton. Aztán hétfőn megvolt a matek írásbeli (az akkori szabályok szerint csak abból kellett írnom), túléltem, megkönnyebbültem. Majd pedig jött a neheze, készülni kellett a szóbelikre. És ekkor beütött a krach, a többhónapi stressz megbosszulta magát: olyan fejgörcsrohamokat kaptam, hogy először azt se tudtuk, mi bajom, aztán kiderült, hogy semmi komoly, viszont a fejfájás heteken keresztül - nagyjából a június közepén esedékes szóbeliig - naponta a padlóra küldött, ha nem is szó szerint, de tönkrevágta az egész időszakot. Egy barátnőm jött el naponta, vele együtt tanultunk, miközben én a legvadabb fájdalomcsillapítókat zabáltam, injekciókra jártam és ennek megfelelően pocsékul éreztem magam, úgyhogy a születésnapom nem lehetett valami nagy esemény és egyébként is, egyáltalán nem voltam abban az állapotban, hogy magamat ünnepeljem.
A negyvenedik? Na, a negyvenedik, az tényleg nevezetes volt, ugyan nem azért, mintha misztifikáltam volna ezt az állomást, hanem az éppen arra a napra időzített eseményektől, de részletekbe itt most nem mennék bele, ha lehet. Elég legyen annyi, hogy óriási érzelmi viharok dúltak bennem már hónapok óta és azokra tettem pontot (pontot? így is lehet mondani) éppen aznap. Amiből aztán persze nem pont lett, hanem inkább vessző, pontosvessző, felsorolás, kérdőjel, vagyis több évig tartó zűrös, hullámhegy-hullámvölgy játék, nevezzük szerelmi libikókának vagy akárminek. És bár az illetőt RégiSzerelem néven szoktam itt aposztrofálni, de sokkal helyesebb lenne IgaziSzerelemnek nevezni - miközben az is igaz, hogy ma már nem tudok rossz szájíz nélkül visszagondolni arra az időszakra, annyi bonyodalom és keserűség mérgezte a napjaimat. Furcsa és szomorú tény, de még az akkoriban örökösen játszott zenéket sem bírom rossz érzés nélkül hallgatni - a lambadától, ami a csapból is folyt, kifejezetten undorodom, Tina Turnertől a Simply the best-et, vagy Sinead O'Connor számát, a Nothing compare to you-t sem könnyen viselem el, egyszóval az idő sikeresen totálkárosra törte az egész kapcsolatnak még az emlékét is.
Volt viszont egy korábbi év, egy jelentéktelen, nem szokványosan nevezetes számú évforduló, a harminckettedik, amikor a születésnapomra egy ikont kaptam: fára kasírozott, majdnem valódinak látszó ikont, amiről persze tudtam, hogy csak dísztárgy, sőt azt is pontosan tudtam, hogyan készült, hiszen ezerszer láttam, amint a drágám vág, ragaszt, kasíroz, fűz, ez volt a dolga ugyanis. Nevezzük őt talán NagyonRégiSzerelemnek. NagyonRégiSzerelem rendes fiú volt szőkésbarna hajjal, barna szemekkel, száznyolcvanötös magassággal, jó szakmával, tervekkel, Trabant Kombival és épülő balatoni nyaralóval. Volt olyan ismerősöm, aki nem tudván semmit családi körülményeimről, testvéreknek nézett bennünket, annyira hasonló típusúak voltunk alkatot, arcberendezést tekintve. NagyonRégiSzerelemmel majdnem összeházasodtunk. Aztán két hónapi föld felett lebegtető jegyesség után a gyűrű visszavándorolt hozzá - rendes lány tudja, mi a kötelessége, az arany mégiscsak arany, ugyebár - és maradt minden a régiben. Nem volt harag, csak egy kis feszültség, ki lehetett bírni. Viszont NagyonRégiSzerelemre, akit egyébként huszonvalahány éve nem is láttam, ha nagyritkán eszembe jut, kizárólag jókedvűen tudok gondolni ma is, amolyan "jaj, tényleg, az A., de jó..." hozzáállással, miközben a képemen révedező mosoly terül el.
A poén pedig most jön: pár nappal ezelőtt teljesen véletlenül egy srác blogjára tévedtem, aki jól felismerhetően névvel, címmel, telefonszámmal együtt megjelöli az én NagyonRégiSzerelmemet mint olyat, aki egy munkát nagy megelégedésére végzett el, ezért szerinte megérdemel ennyi reklámot. Amikor olvastam, már nem révedezve mosolyogtam, hanem fetrengtem a nevetéstől.
Ugyanis a három mondatban kétszer is lebácsizza NagyonRégi Szerelmemet, ami számomra ugyanolyan mulatságos képtelenség, mint az, hogy nyugaton kel fel a Nap. Mert én, ha rágondolok, ma is azt a szőkés hajú, barna szemű, száznyolcvanöt centis, harmincvalahány éves fickót látom, akit huszonvalahány évvel ezelőtt láttam, pedig hát ...