Szerintem az élet

A mai csúf, esős napon egyetlen napsugaras pillanat volt, amikor egy eldugott dobozban egy rég elfelejtett zacskót találtam, tele puha, finom aszalt szilvával, nyammm... nincs is annál jobb.
Talán csak a holnapi túrógombóc, sózva, prézlibe hempergetve, tejföllel lelocsolva, háromszoros nyammm... majd, ha kész lesz, remélem.
Ilyenkor mindig elmerengek azon, hogy régen sose tulajdonítottam jelentőséget az ilyen örömöknek, mint például az evés. Leültem, belapátoltam, de szó szerint, mert annyira megszoktam a gyors evést - érettségi után két évig óvónéni voltam, a gyerekekkel ebédeltem, miközben ezerfelé kellett figyelnem, tehát kapkodva ettem, aztán később a menzán nem volt mit élvezni az ebéden, majd még később, az az egy év napközis tanítónéniskedés végképp betett az étkezési kultúrámnak, mert egy asztalnál ülve az elsősökkel igazán nem lehetett az evésre figyelni. Ezután pedig már annyira csak gyorsan tudtam enni, hogy meg se próbáltam másképp.
Most pár év óta veszem észre magamon, hogy élvezem az evést, mármint a kedvemre való kajákat. Például a túrógombócot, de nem édesen, hanem szigorúan csak sósan. Meg a párolt brokkolit rengeteg sok ráolvasztott sajttal. Meg a lekváros palacsintát, ja és az almásat is. Meg a rántott sajtot és a rántott patisszont tartármártással. Meg a tojásos tésztát fejessalátával. És néha a libazsíros kenyeret is.
Ezt a mazochizmust, éjjel fél egykor ilyeneket ragozni, nem vagyok normális.