Szerintem az élet

Fent van az új ereszcsatorna, de még igazán nem tudok neki örülni, majd ha leülepszik az egész mai délelőtt és fél délután. Menet közben derült ki a mesterről, hogy éppen kivizsgálások alatt áll, azt próbálják megállapítani, mitől szédül időnként a létrán (!). Ettől kezdve persze frászban voltam, bár ő élcelődött, hogy nem baj, puhára esik, de én ezen nem tudtam nevetni. Egy 9-10 méter hosszú ereszre minimum két részletben kell feltenni a csatornát, hát, mit mondjak, megkínlódtunk vele rendesen: ő a létrán, én meg odalentről segítettem leszedni a régit, feladni az újat, mert hát ez nem egy-emberes munka. És akkor még ott volt nekem közben a hátországommal való küzdelem, amit most nem részletezek.
Summa summarum: úgy kivagyok (ha nem is attól, hogy meg kellett fognom néhány vasat), hogy semmihez nincs agyam, aludni tudnék, de sajnálom rá az időt. Azt hiszem, most fogom összedobni nagy vonalakban a régóta tervezett olaszországi emlék-összeállítást (saját képekkel, mert akkoriban már nem diára fényképeztem), meg talán elkezdem körvonalazni a munkahelyi újságunkba ígért írásomat. Ezekre talán képes leszek, másra biztosan nem.
Viszont a csillogó, vadiúj csatornát épp most avatja fel ünnepélyesen a zápor, ezen is túlvagyunk, képzeletben halk éljenzés száll a szombat délutáni csendben.