A néni, aki odajött hozzám, miközben a végállomáson a busz indulására várakoztunk, azt kérdezte, mennyi az idő? Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy még csak 3 óra van, soká lesz még 5 óra, merthogy akkor kezdődik a mise ott a szemben lévő templomban. Kérdi tőlem: "Akkor addig mehetek én még egyet ezzel a busszal, ugye?" - aztán ebben megnyugodva leült mellém. Kiderült, hogy minden nap ötre elmegy itt a misére, mert közel van a lakásához - aztán rámnézett és mosolyogva azt mondta: "Mert valahova köll tartozni, igaz-e?" Rábólintottam, hogy hát igen, kellene bizony. Aztán mesélt. Hogy ha hazamegy, mindig elmegy a plébániára, hogy rendezze az adóját... közel van, csak kifordul a kapun, hamar odaér, köszön szépen, dícsértessék a Jézus Krisztus, az esperes meg mondja neki: "Budapesti asszony, hát hazajött?" Amikor aztán a mesélés közben a néptanácsot említette, már gyanítottam, hogy az a haza kicsit odébb lehet, hát rákérdeztem, hová valósi. "Zetelaki vagyok!" - mondta büszkén, aztán elbeszélte még, hogy ő valamikor dolgozott a néptanácsban és akkoriban bizony nem ment el mindig a templomba, nehogy meglássák. Még egy darabig szőtte a szavakat, míg valahogy újra oda lyukadt ki, hogy "valahova köll tartozni, igaz-e?" Aztán elindult velünk a busz és attól kezdve már nem beszélt, csak nézett ki az ablakon.
Én a Délinél elköszöntem tőle és leszálltam. Baktattam a járdán és kicsit fájt a szívem. Sose fogom megtudni, ki is ez a zetelaki néni és miért megy csak úgy, céltalanul egy kört a harminckilences busszal még az esti mise előtt. És egyáltalán, hogy valakinek így nyolcvan körül, fejkendősen, takaros sötétkékballonkabátosan, fényesre suvickolt feketecipősen a valahova-kell-tartozni-érzés ennyire fontos, központi gondolat, hogy egy idegennel is azonnal megosztja, ez megrendítő. És vajon tartozik-e ő valahová úgy, ahogyan szeretné? És tartozunk-e mi... én... és szeretnénk-e? Úgy, ahogyan ő?
Én a Délinél elköszöntem tőle és leszálltam. Baktattam a járdán és kicsit fájt a szívem. Sose fogom megtudni, ki is ez a zetelaki néni és miért megy csak úgy, céltalanul egy kört a harminckilences busszal még az esti mise előtt. És egyáltalán, hogy valakinek így nyolcvan körül, fejkendősen, takaros sötétkékballonkabátosan, fényesre suvickolt feketecipősen a valahova-kell-tartozni-érzés ennyire fontos, központi gondolat, hogy egy idegennel is azonnal megosztja, ez megrendítő. És vajon tartozik-e ő valahová úgy, ahogyan szeretné? És tartozunk-e mi... én... és szeretnénk-e? Úgy, ahogyan ő?
4 megjegyzés:
Hogy mennyi ilyen magányos, valahova tartozni akaró ember van.
Tapasztaltam ezt a kórházban. Első nap kiöntik a szívüket vadidegen embereknek. Társas lénynek teremtődtünk, mindez ezért van.
Ági, írói vénád világosan kitapintható! Miért nem lettél legalább tárcaíró...
Rózsa, köszönöm, de ez túlzás, én csak mesélek itt, semmi több. :)
Úgy látszik ott Zetelakán mindenkiben benne él, hogy "azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon érezzük magunkat".
Kár, hogy nem volt időd beszélgetni ezzel a idős nővel...
Megjegyzés küldése