Szerintem az élet

Szolgálati közlemény

2010-11-28T19:48:00.003+01:00

Kedves közönség! Itt bezár a bazár, de semmi nem változik, minden marad a régiben, mindent viszek magammal, csak más helyen folytatom:

http://szerintemazelet.blogspot.com

2010-11-22T23:06:00.002+01:00

Úgy látszik, már heti jelentésre sem futja... miből is? Az erőmből, a kedvemből, miből? Mert az időmből, hát abból aztán futná, időm, mint a tenger. De semmi értelmeset nem tudok kezdeni ezzel az én rengetegsok időmmel. Pedig valamire kellene használnom, még mielőtt egyszercsak hipp-hopp, végleg el nem fogy.

Egyébként pedig felmerült bennem a gondolat, hogy meg kellene változtatnom a nevemet. Azt már eddig is észrevettem, hogy bizonyos blogtársak nicknevéből kettő is fut a blogvilágban, már ez is zavart kissé. De a múltkor felfedeztem, hogy nekem is van másom, hát ez már tényleg olyan izé, na ne má', hogy két Bikfic legyen, méghogy ilyet! Mi legyek, mi is legyek? még alszom rá néhányat.

2010-11-10T18:39:00.003+01:00

Híradót még mindig nem vagyok hajlandó nézni, ez így megy már sok hónap óta, kizártam magam a világból, vagy magamból a világot, ahogy vesszük. Még így is több információ talál kupán, mint szeretném. Tévéműsorok közül hétvégeken megnézem a Hogy volt? címűt a királyi tévén (végülis onnan csórtam a közös blog ötletét is), főleg akkor, ha érdekesnek ígérkezik a téma vagy a személy, amiről vagy akiről szól éppen. Ezen kívül kizárólag a McLeod lányait nézem, de már nem sokáig, mert kb. két hét van hátra belőle, akkor befejeződik. Ámbár a tegnapi epizódot kihagytam, szándékosan, mert ugye az internet a barátom és így régóta tudtam, melyik részben hal meg Alex. Na kösz, abból nem kérek, elég volt nekem annak idején Claire halála, az is megrázott. És most lehetne mondani, hogy micsoda hülyeség így szelektálni, végülis ez csak egy film, ráadásul sorozat, melyből ezért-azért eltüntetnek szereplőket az évek során, de megpróbálom elmagyarázni, mitől más ez nekem, mint bármelyik más sorozat. Ebben valahogy úgy vannak megszerkesztve az igazán jól sikerült jelenetek (persze nem tökéletes itt sem mindegyik, korántsem), hogy nagyon nagyot szólnak, nagyon ül bennük minden és nagyon hatnak. Az egyik fórumban valaki valahogy úgy fogalmazta meg ezt a múltkor, hogy ő nem egy sírós fajta és nem szokta magát filmeken elbőgni, de ez a film annyira hat rá mindig, hogy rengeteget kell sírnia rajta. Ez így van. Sok olyan jelenet van benne - és nemcsak tragikus események - amely valahogy úgy van megírva, megszerkesztve, technikailag megvalósítva és persze a szereplők által eljátszva (ne hagyjuk ki a príma magyar szinkront sem), hogy nagyon erősen megfogja a nézőt. Persze attól is függ, hogy ki nézi, mert az egyik embert éppen az a téma, a másikat éppen az a gondolati háttér, a harmadikat meg esetleg csak épp az a mondat abban az összefüggésben, ahogy ott és akkor elhangzik - de valamiképpen erősen megérinti. Claire halála pedig nem azért volt borzasztó és maradandóan nyomasztó, mintha bármit is láttunk volna konkrétan az elmúlásából, hanem az egész jelenet visszaadott egy kétségbeejtő, megoldhatatlan, reménytelen, pontosan átélhető helyzetet, aminek a hatása alól nem lehetett szabadulni.
Úgyhogy szegény Alex halálára én tegnap nem voltam kíváncsi (egyébként mint a sorozatokban előfordul, a színészt saját kérésére "írták ki" a cselekményből), majd most meglátom a továbbiakat, elég lesz az nekem bőven.

2010-11-10T17:32:00.003+01:00

Ha még akarnék kulcsszavakat találni az elmúlt egy hétre, akkor ilyeneket mondanék, hogy óraátállításóraátállítás, szerelőszerelő, pénzpénzpénz.
Mert ez a téli időszámításra való átállás nekem minden évben napokig tartó szenvedést jelent. Más normális ember tavasszal panaszkodik, amikor átállunk a nyárira, hogy aszongya elveszítettünk egy órát, jajjaj, de nagyon hiányzik! Nekem meg olyankor semmi bajom, ellenben október végén, amikor úgymond nyerünk egy órát az átállítás éjszakáján, akkor vagyok bajban, mert nemhogy azzal az egy, hosszabb éjszakával nem tudok mit kezdeni, de utána még legalább egy hétig össze van kavarodva az egész ritmusom. Napközben hitetlenkedve nézek az órára, hogy még csak ennyi az idő? Este pedig végképp nem tudom, hogy most álmos vagyok-e vagy csak késő van, de ha lefekszem, nem bírok elaludni, reggel viszont sehogy se bírom magam életrekelteni. A múlt hét teljesen ennek a zavarodottságnak a jegyében telt, mostanra már valamelyest helyrerázódtam és amennyiben nem ébreszt föl a köhögés vagy a torokfájás, akkor már majdnem normálisan tudok aludni.
Szerelő pedig... hát az jött, kétszer is. Kezdődött azzal, hogy pénteken reggeltől 11-ig nem voltam képes befejezni az ebédkészítést, mert a tűzhelyen mindkét rózsa pár percenként elaludt. Szerencsére a gázt is elzárta a biztonsági kütyü, úgyhogy nagy baj nem történhetett, csak annyi, hogy az ebéd nem készült, nem és nem. Térültem-fordultam és látom, elaludt. Gyújtom, bejövök, kimegyek, odanézek, megint nem ég, ki tudja, mióta. Ez így ment, számtalan próbálkozással a végtelenségig. Tizenegy óra tájban, amikor a leves nagy kínnal ugyan már elkészült, de a zöldborsó még csak épphogy főni kezdett (volna), meguntam a csikicsukit és előhalásztam a szekrény mélyéről az évekkel ezelőtt nyugállományba helyezett villanyrezsót, mert láttam, így sose fogok ebédelni és azért ennyire nem vigyázok a vonalaimra, hogy megfosszam magam a tervezett zöldborsófőzeléktől. Aztán délután elcsíptem a majdnem-szomszéd szerelőt, aki hamarosan meg is jelent és szívós munkával kiderítette a bajok okozóját, valami kétféle izét kicserélt, egyebeket pedig beszabályozott, úgyhogy azóta főzhetek gázon, amennyit csak akarok. Viszont ha már ott volt, gondoltam, most lendületben vagyok, legyünk túl mindenen, ami úgyis szükséges (mert több pénzem hetek múlva sem lesz, oly mindegy már!) és a régóta tervezett egyéb munkákat is megbeszéltem vele, tehát jött ő kedden reggel is. Nagy élmény volt számomra a villanybojler vízkőmentesítését végignézni, mert azt sejtettem, hogy a fűtőszál némileg lerakódásos lehet, hiszen mióta ideköltöztünk, nem nyúlt hozzá senki (és úgy sejtem, azelőtt sem), de arra a látványra nem voltam felkészülve, ami fogadott, amikor a pasas kiemelte a cuccot. Nemhogy rá volt rakódva a csövekre a kő, de az egész úgy ahogy volt, gyakorlatilag benne állt a vízkőtömegben. A szerelő nem volt nagyon meglepve, ő már látott ilyet, de abban egyetértettünk, hogy épp ideje volt a tisztításnak. Amikor távozott, legalább három kilónyi vízkőtörmeléket hordtam ki a kádból, én ilyet még életemben nem láttam. A bojler most aztán tökéletes, mert egyébként nagyon jó készülék, a belseje is zománcozott és a világon semmi baja, csak hát két-háromévvente tisztíttatni kell, ennyi az egész. Nem vagyok én hozzászokva a villanybojlerhez, mert életem nagy részét olyan lakásban töltöttem, ahol a fürdőkályha adta a melegvizet, így aztán fogalmam sem volt, milyen egy bojler belülről és mit igényel, ez van. Most már tudom.
Meg még cserélt nekem mosdócsaptelepet is, nagyon rámfért már az is, úgyhogy most van nekem szép fényes, jól nyitható-zárható csapom, örülök. Hogy mindez a kicsapongás cakumpakk mennyibe fájt nekem, azt borítsa jótékony homály, nem rontunk ünnepet.
Egyébként ezt a szerelőt innen a majdnem-szomszédból régóta ismerem, hívtam már máskor is és mindig nagy megelégedésemre szolgált, ahogy dolgozott és amennyire megbízhatóan akkor jött, úgy jött, ahogy és amikorra megbeszéltük, ez már magában véve is nagy dolog. De ő abban sem szokványos mai szaki, hogy amikor tegnap bejött, az volt az első kérdése, hogy rendben működik-e a gáztűzhely, amit pénteken javított, és kifejezetten örült, amikor mondtam, hogy tökéletes, minden rendben vele. Tudod, mint a jó orvos, aki szívből, őszintén örül, ha a beteg jobban van. Pedig nem az én korosztályomból való, hanem jóval fiatalabb, olyan negyven körüli fickó, de igazi lelkes, jó szakember, akit kora ellenére is nyugodtan lehet jó értelemben vett régivágású mesterembernek titulálni. Főnyeremény az ilyen, és hogy ráadásul csak néhány háznyira lakik tőlem, ez külön ajándék.

2010-11-10T15:05:00.002+01:00

Betegbeteg köhögköhög fájfáj rekedreked, nagyjából ez az elmúlt hét kulcsszavakban.
Kicsit részletesebben pedig annyi, hogy bekaptam egy olyan vírust, amilyent tényleg senkinek se kívánok. Köhögésem csak a gyerekkori szamárköhögős időszakomhoz hasonlítható (mert nekem még volt ám szamárköhögésem, az utolsó pillanatban épp megkaptam, pár hónap múlva vezették be a di-per-te oltást), bár most már lényegesen jobb, mint néhány nappal ezelőtt volt. Az engem telefonon hívókkal úgy kezdtem a beszélgetést, hogy bocs', ha leteszem, semmi baj, csak épp megfulladok a köhögéstől - és aztán amikor elérkezett az az állapot, tényleg letettem. Kiszenvedtem magam, aztán visszahívtam az illetőt, és ez így ment szerdától legalább vasárnapig. Most már kibírok egy telefonbeszélgetésnyi időt, ám most meg igazság szerint beszélnem sem lenne szabad. Mert mivelhogy egyre jobban berekedtem, ma elzarándokoltam a helybeli gégészetre (ahová nagy örömömre sem beutaló, sem előjegyzés nem kell, nagy dolog ám ez a mai agyonszervezett egészségügyben). Semmi tömeg, semmi tülekedés, még meg sem melegedett a szék alattam, máris behívtak, tükrösfejű doki a célszerszámaival bekukucskált mindenhová, ahová csak tudott és hát igen, jól sejtettem én ezt, van nekem gégegyulladásom, meg egy kicsinyke hangszalaggyuszim is, bíbibííí.
Közbevetőleg elmesélem, hogy amikor azt láttam, a doki meggyújt egy szál gyufát* (mely művelet ugye gégészeten százszázalékos jele a közelgő gégetükrözésnek), még gyorsan kikérdeztem, milyen technikával parancsolja az aktust - mert van, akinél azt kell mondani: éééé, aztán van, aki azt kéri, sóhajtson nagyot a beteg és van, akinél lihegni kell aprókat, mint a kiskutya - na, kiderült, hogy ő mind ezt a hármat kombinálja: először sóhajtani, aztán éééé, majd lihegés. Ez csak így leírva látszik bonyolultnak, de az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél és teljesen betegbarát művelet volt, pedig a gégetükrözés, mint olyan, nem egy fáklyásmenet. Ebből is kitűnik, hogy ügyes dokit fogtam ki, hiába, nagy általánosságban szerencsém van az itteni szakorvosokkal.
Tehát gyógyszer, meg kálcium, meg gargarizálás, és minél kevesebbet beszélni, nem is suttogni, mert az még jobban megerőlteti a gégét és a hangszálakat. Most tehát kúrálom magam tovább, mélyen hallgatok és örülök, hogy a blog nem hangos műfaj, mert írnom, hát azt még szabad.
(Egyébként érdekes, hogy ilyenkor tulajdonképpen zenét sem lenne szabad hallgatni - ezt nem a doki mondta, tudom régóta - mert a hangszalagok zenehallgatás alatt is működnek, ami nem jó, tekintettel gyulladt állapotukra. De ezt már igazán nem tudom betartani, pedig nekem, akinek a fejében úgyis állandóan megy valami dallam, biztosan mozognak a hangszalagjaim, míg szól a SztárFM.)

*ha van itt olyan szerencsés, akinek még soha nem tükrözték a gigáját, annak elmondom, hogy az égő gyufa nem a beteg kínzására szolgál, csak arra, hogy vele megmelegítve a kis nyeles tükröcskét, az a beteg szájüregébe helyezve nem fog bepárásodni (legalábbis addig a pár másodpercig) és így az orvos látja is, amit kell

2010-11-06T10:27:00.006+01:00

Már megint a farkasok.

Farkast látott több lakó is Eger felnémeti városrészében - számolt be a heol.hu megyei hírportál. A Magyarországon csak ritkán felbukkanó ragadozókat korábban többször észlelték a Bükkben, de ez az első eset, hogy lakott területre merészkedett. A szakemberek szerint biztos, hogy több farkas is kószál a Bükkben. [...] [...]

Csak a végén ne tették volna hozzá ezt:

A farkas védett állat Magyarországon.

Most akkor mi van? Ha tegyük fel, ott Felnémeten megtámad valakit, akkor mit tegyenek? Nem szabad bántani, vagy mi? Na ilyenkor horgad fel bennem a már sokszor elsütött poén, vagyis hogy tessék mondani, az ember mikor lesz védett?
Tudom, soha.

2010-11-04T16:52:00.002+01:00

Mialatt ma végigbumliztam a nagyváros elég jelentős részén, több ismerős arc is elémugrott. A 47-es villamoson például Hűvösvölgyi Ildikó ült le velem szemben, aztán egy boltban éppen Kánya Kata lépett el a pénztártól, amikor odaértem, de hogy egy étterem utcára kiülős asztalai egyikénél Robert de Nirót véltem felfedezni, az már tényleg csak a fantáziám műve volt. Több prominens személyt ma nem láttam, mert nem tartozik közéjük sem az a hajléktalan, aki a kelenföldi pályaudvar melletti bozótban ücsörgött a kempingszékén a maga tákolta kunyhója előtt, sem az a fiatal lány és fiú, akik a kelenföldi templom urnatemetőjének tetőteraszán csókolóztak szorosan összeölelkezve a mai novemberi nyári napsütésben. Alant az "örökre szépek", fent a szerelem, ilyet kitalálni sem lehetne.
Bárcsak maradna ilyen az idő úgy cirka januárig, aztán jöhet a tavasz.

2010-10-28T14:09:00.002+02:00

Semmi újság azon kívül, hogy ma reggelre nagyhirtelen szinte az összes levél lehullott a fákról. Kétóránként elhúz a railjet, valamint időnként szebbnél szebb mozdonyok vonszolnak döngő léptű, súlyos, végtelen hosszú, ki tudja, miféle teherrel rakott szerelvényeket. Némelyik mozdony Joseph Haydn feliratú, tetézve a komponista arcképével, másik meg Széchenyi-képet visel, a többi meg csak úgy egyszerűen fényes pirosra vagy két-háromszínűre dukkózott, ragyogó monstrum. És csak dübörögnek, gördülnek, ki tudja, hová.
Ha pedig háttal ülök az ablaknak, úgy érzem magam, mint Platón, amikor kiötlötte a barlanghasonlatot. Mert az egyik szomszéd a kocsijával átállt az út túlfelére, így a napsütés már egy ideje éppen az autó üvegéről verődik vissza a szoba falára és amikor valaki elmegy a járdán, nagyra nőtt sziluettje ott vonul el a falon. Egy a különbség: Platónnak eszébe jutott mindenféle nagy okosság, ellentétben velem, mert nekem csak Platón jutott eszembe. Mindenki jobban jár, ha zenélek kicsit.

Get this widget

Track details

eSnips Social DNA

2010-10-22T18:37:00.007+02:00

Egyre gyakrabban észlelnek farkasokat a helybeliek a Bükkben, a vadállatok bárányokat, juhokat ragadnak el - írta pénteki számában a Heves Megyei Hírlap. A farkasok leggyakrabban Bélapátfalva, Mikófalva és Szilvásvárad környékén bukkannak fel. A legutolsó nyomot két nappal ezelőtt rögzítették.

"A korábbi híradások még csak egy vadállatról szóltak, de a nyomok alapján már biztossá vált, hogy többen is tizedelik a környék gazdáinak állatait" - nyilatkozta a lapnak Gombkötő Péter, a Bükki Nemzeti Park zoológusa. Gombkötő Péter szerint a nagyragadozó előfordult már belterületen is, de az állat általában nem veszélyes az emberre. A nemzeti park szakemberei előző héten előadásokat is tartottak az érintett települések polgármestereinek és állattartóinak. (origo.hu)

Nagyon nevettem, amikor idáig jutottam a hírolvasásban, mert az jutott eszembe, hogy tán jobb lenne, ha a farkasoknak tartanának ismeretterjesztő előadásokat, hadd legyenek tisztában vele, hogy ők "általában" nem veszélyesek az emberre. Ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy ezt ők is így tudják. Persze csak azért van kedvem ezen szórakozni, mert nem lakom egyik fent említett településen sem, ellenkező esetben egyáltalán nem nevetgélnék, sőt.

2010-10-21T12:55:00.001+02:00

Történelmi pillanat: fél év óta ma először ittam tejet. És persze semmi bajom sincs tőle. Április óta ugyan már megszoktam azt a mézes-citromos löttyöt, amit reggeli ital gyanánt kénytelen voltam naponta magambadönteni, de mostanra elegem lett belőle. A tej epebetegségeknél valami mumus, minden létező ismertető anyagban vagy úgy említik, mint kerülendőt, vagy pedig melléteszik, hogy "egyéni tűrőképesség szerint" fogyasztható. Hát most kipróbáltam, milyen az egyéni tűrőképességem a tej irányában, de ezek szerint nincs azzal semmi baj, ihatom a pótkávés-kakaós tejecskémet úgy, mint azelőtt. Tulajdonképpen rántott cuccokon és k-betűs növényeken kívül már mindennel megbékélt a szervezetem, a nyers almával még vannak összeütközései, de csak ha rágom, mert ha a gyerekkoromból megmaradt muzeális értékű üveg almareszelőmön lereszelem, akkor azzal sincs semmi gond. Most már tényleg nem fogok éhenhalni, sőt mivel elértem a kitűzött versenysúlyomat - vagyis visszahíztam a leadott húsz kilóból ötöt - kezdhetek vigyázni a súlyomra is, de ezt már igazán megszoktam.
Azon gondolkoztam valamelyik nap, hogy indíthatnék egy blogot (a blogindításba mostanában úgyis nagyon belejöttem) valami olyasmi címmel, hogy hogyan éljük túl ép testben ép ésszel az epeműtét előtti és utáni időket. Mert a kajáról ebben a témában már nemigen tud nekem senki újat mondani, épp ideje lenne megosztani sorstársakkal ezt a kincset. Azért még várok kicsit, hátha elmúlik nálam ez a blogindítási reflex, el szokott múlni (pár kivételtől eltekintve, ugyi). :-)

Máskülönben pedig kinyiffant a fürdőszobai olajradiátor, szétszakadt a porszívó gégecsöve, most várom kíváncsian, mi lesz a harmadik, ami a lakásban tönkremegy, mert az úgy szokott lenni, ilyenkor nincs megállás. De már kitaláltam, hogyan fogom megjavítani a porszívót, merthogy ebben a típusban cirka hétezerháromszázért kapható új gégecső, annyiért nem veszek egy tizenkét éves géphez semmit, mikor kicsivel többért már új gépet kaphatnék. Megjavítom, tart ameddig tart, oszt' jónapot. A radiátor már más tészta, azon még gondolkodom.
Az őszi fáradtságom azonban úgy tűnik, nem javítható. Reggelenként alig bírom kivakarni magam az ágyból, ráadásul fáradtabbnak érzem magam, mint amikor este lefeküdtem. És majd amikor átállítjuk az órát, na, akkor jön rám az igazi rossz világ, kell vagy két hét, mire átállok. Jön a tél, undorundorundor. :(

2010-10-14T20:12:00.004+02:00

A nagy hagyományokkal rendelkező kedves népi játék, a feljelentősdi immár a mi kis családias buszjáratunkra is begyűrűzött. Miska meg lett fegyelmezve felettesei által, ugyanis feljelentették amiatt, hogy túl sok helyen áll meg puszta szívjóságból. Hát igen, tény, hogy ez szabálytalan, de kinek ártott vele?
Úgyhogy mostantól Miska átment szabályosba. De ami őt legjobban felháborítja, az, hogy közülünk valaki tette ezt: "Képzelje, valaki innen, közülünk, aki itt utazik velünk, az jelentett föl, hát most mondja meg... behívattak és leszúrtak... hát milyen ember az ilyen?"
Szabály az szabály, mert rendnek kell lenni. Hát most rend van, de jó nekünk!

Szolgálati közlemény

2010-10-13T01:17:00.003+02:00

Jelentem, elindultunk az új bloggal. Minden jelentkezőnek elküldte a rendszer a meghívót, egyedül Stali emailcímét nem tudtam kinyomozni, tehát kedves Stali, légy szíves, írj nekem egy emailcímet, ahová mehet a meghívód.
Akinek még nincs gmail-es címe, regisztráljon egyet erre a célra, de ez kiderül a meghívóból is, mert csak gmailes címmel lehet bármit is kezdeni vele.

Meglátjuk menet közben, hogy mennyi ideig mesélünk egy évről, de gondolom, 10-14 nap elég lesz. Akinek arról az éppen futó évről nincs írnivalója, nem ír, semmi nem kötelező.
Még annyi technikai megjegyzést fűznék hozzá, hogy természetesen lehet képet, videót, zenét betenni a bejegyzésbe, de például a képet, ha nagy, kéretik átméretezni, mert ha túl széles, szétnyomja a sablont (bár talán a blogspot ezt megoldja, de jobb az óvatosság, hátha mégse).

A többi magától értetődő lesz és reméljük, mindenki jól érzi majd magát a közös lakban.

2010-10-10T22:12:00.005+02:00

Mindig is zsigerből fakadó averzióim voltak az ilyenféle ételek iránt, mint répatorta, csirketorta és társaik (tudom, finomak, csak az alakjuk torta, de akkor is, micsoda társítás ez, brrr). De ha így van és ezt tudván tudom magamról, akkor kérdem én, miért próbálkozom olyannal, hogy aszongya, sütőtökös kevert süti? Mert próbálkoztam, ma. Már amikor kevertem bele a tésztába a nagy munkával lereszelt sütőtöktömeget (nehéz ám reszelni azt a kemény kobakot... izé, kabakot), már akkor felvetődött bennem a kérdés, hogy tényleg kell ez nekem? De előérzetemet félretaszítva csak kevertem, kevertem, tepsi kiken, massza belezúdít, sütőbe besuvaszt, oszt' jónapot.

Néhány perc elteltével mint valami sötét előjel, elkezdett szállongani a konyha felől A SZAG. A szag, ami sem a sülő sütőtök, sem a fővő sütőtök illatára nem hasonlított, nem, ezeket én mind nagyon szeretem, de ez nem olyan volt, ez semmire sem hasonlító szag volt. Mivel a tésztában tudtommal csak tojás, liszt, cukor, sütőpor, fahéj, margarin, meg némi mazsola volt, a szag ezekből nem eredhetett, tehát a bűnös nem lehetett más, mint a sütőtök. De hogy mitől bocsát ki ugyanaz a sütőtök más szagot, amikor tésztába keverik és egészen más illatot, amikor önmagában sütik vagy főzik, ez felfoghatatlan.
A tészta végül megsült, látványra gusztusos volt, csak hát a szaga... Vártam, gondoltam, ha kihűl, majd elillan a szag is. De nem illant el. Kezdtem sajnálni, hogy belefeccöltem ebbe az izébe harminc deka lisztet, húsz deka cukrot, meg három tojást, de gondoltam, azért felvágom és megkóstolom. Megkóstoltam. Nem lett volna rossz, csak hát ugye a szaga...
Egy szó, mint száz, meózásra átvittem belőle utcabéli barátnémnak (muszáj volt, én balga, előre bezengtem neki), akihez is azzal léptem be, hogy "nem sértődöm meg, ha kidobod" - nos, ő ott helyben betolt belőle három szeletet és közölte, hogy minél tovább eszi, neki annál jobban ízlik. Magam pedig úgy összegeztem a helyzetet, hogy egész jó kis tészta ez, csak ne lenne benne a tök, majd pedig mindketten levontuk a nagy következtetést, hogy erre a sütire nem fogunk rászokni. Reformkonyhatündér nem leszek, az már biztos.

Ettől függetlenül pedig mostanában már többször is meg kellett állapítanom, hogy sehogyan sem tudom visszahozni a gyerekkori ízeket. Próbálkozom mindenfélével, például előkerestem Anyu sajtos stangli receptjét és pontosan aszerint készítettem el, de az eredmény meg sem közelítette az övét. A múltkor kidarálós kekszet sütöttem (tegye föl a kezét, aki - persze gugli nélkül - tudja, mi az), de az se olyan lett, mint amit ő sütött anak idején, pedig az ő adagolása alapján állítottam össze. Anyu ugyanis a Horváth Ilona-féle 1962-es kiadású szakácskönyvben saját tapasztalatai alapján kiigazított egyes recepteket: a hozzávalók fölé odaírta ceruzával, hogy neki miből hány deka adta a legjobb eredményt, úgyhogy mivel mindig ezeket a mennyiségeket követem, elvben ugyanolyannak kellene lennie az én süteményeimnek is. De nem olyanok, egyik se lett olyan.
Illetve, egy mégis: a vizespiskóta, az éppen olyan lett, amilyen az a régi volt. Emlékszem, mindig a kezembe nyomta a fakanalat és azt a kék tálat, amibe előtte beleütötte a tojásokat, beleszórta a cukrot és kiadta nekem az ukázt, hogy fél órán át keverjem. Időnként odajött, megnézte, mennyire habos, de persze fél órán belül sose volt megfelelő, aztán egyszerre csak jó lett szerinte, akkor mehettem a dolgomra. És igen, abban a bizonyos szakácskönyvben több süteményhez, így a vizespiskótához is tényleg az van írva, hogy fél óra hosszat kell keverni ezt vagy azt.
Ma már persze nem keverem fakanállal fél óra hosszat, hanem előkapom a mixert és tíz perc alatt olyan habos lesz, amilyennek lennie kell. De amíg nem olyan, hogy Anyu azt mondaná rá, hogy jól van, most már abbahagyhatod, addig csak keverem és keverem.
Azért nem adom fel, a 266. oldalon található, ceruzával kijavítgatott mézescsókkal és mézeskaláccsal még majd próbálkozom, hátha sikerül megközelítenem azt a régit.

2010-10-09T21:53:00.005+02:00

A néni, aki odajött hozzám, miközben a végállomáson a busz indulására várakoztunk, azt kérdezte, mennyi az idő? Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy még csak 3 óra van, soká lesz még 5 óra, merthogy akkor kezdődik a mise ott a szemben lévő templomban. Kérdi tőlem: "Akkor addig mehetek én még egyet ezzel a busszal, ugye?" - aztán ebben megnyugodva leült mellém. Kiderült, hogy minden nap ötre elmegy itt a misére, mert közel van a lakásához - aztán rámnézett és mosolyogva azt mondta: "Mert valahova köll tartozni, igaz-e?" Rábólintottam, hogy hát igen, kellene bizony. Aztán mesélt. Hogy ha hazamegy, mindig elmegy a plébániára, hogy rendezze az adóját... közel van, csak kifordul a kapun, hamar odaér, köszön szépen, dícsértessék a Jézus Krisztus, az esperes meg mondja neki: "Budapesti asszony, hát hazajött?" Amikor aztán a mesélés közben a néptanácsot említette, már gyanítottam, hogy az a haza kicsit odébb lehet, hát rákérdeztem, hová valósi. "Zetelaki vagyok!" - mondta büszkén, aztán elbeszélte még, hogy ő valamikor dolgozott a néptanácsban és akkoriban bizony nem ment el mindig a templomba, nehogy meglássák. Még egy darabig szőtte a szavakat, míg valahogy újra oda lyukadt ki, hogy "valahova köll tartozni, igaz-e?" Aztán elindult velünk a busz és attól kezdve már nem beszélt, csak nézett ki az ablakon.
Én a Délinél elköszöntem tőle és leszálltam. Baktattam a járdán és kicsit fájt a szívem. Sose fogom megtudni, ki is ez a zetelaki néni és miért megy csak úgy, céltalanul egy kört a harminckilences busszal még az esti mise előtt. És egyáltalán, hogy valakinek így nyolcvan körül, fejkendősen, takaros sötétkékballonkabátosan, fényesre suvickolt feketecipősen a valahova-kell-tartozni-érzés ennyire fontos, központi gondolat, hogy egy idegennel is azonnal megosztja, ez megrendítő. És vajon tartozik-e ő valahová úgy, ahogyan szeretné? És tartozunk-e mi... én... és szeretnénk-e? Úgy, ahogyan ő?

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?

2010-10-07T20:35:00.004+02:00

Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha egy mostanában futó tévéműsor mintájára, de a magunk módján megpróbálnánk emlékeket felidézni. Abban a bizonyos műsorban volt egy párhetes szakasz, amikor a szerkesztők kiválasztottak egy-egy évszámot, a meghívott vendégek pedig arról meséltek, mi is történt velük, körülöttük abban az évben. Ha mi nem is vagyunk országos hírű, közismert személyek, ugyanígy elgondolkodhatnánk egy-egy évszám kapcsán, mire is emlékszünk, mi is történt velünk akkor, milyen volt számunkra az a bizonyos év. Sőt arra gondoltam, hogy nem is kellene feltétlenül csak a saját életünk eseményeire szorítkoznunk, hiszen mindannyiunknak meséltek szülők, nagymamák, nagynénik, rokonok olyan időkről, amikor mi még nem is éltünk. Minden családban vannak régen volt, nevezetes események, melyekről teljes joggal mesélhetnénk itt, hiszen a családunk legendáriumában terjesztett és megőrzött emlékek részei a mi saját történelmünknek.
Én csak a közös blog gazdája lennék, de cenzúra nem lesz, bejegyzést nem moderálok, a saját bejegyzéséért mindenki maga felel, azt ír, amit jónak lát. Egyetlen privilégiumot szeretnék fenntartani magam számára, nevezetesen, hogy mindig én jelölhessem ki azt az évet, melyről azután két-három hétig (menet közben majd mindig kiderül, meddig) írogathat, akinek van arról az esztendőről mondanivalója.
Tehát kedves blogtársak, legyünk szerzőtársak egy blog erejéig! Ha lesz érdeklődés az ötlet iránt, indulunk, aztán meglátjuk, mire megyünk így együtt. A hely már megvan, csak még üres, meghívót mindenkinek küldök, aki jelzi, hogy szívesen beszállna.

2010-10-06T18:29:00.002+02:00

Ma hat éve, hogy elkezdtem. Ma hat éve, hogy fogalmam sem volt, mibe is kezdek bele. Már tudom, megtanultam.
Volt rá hat évem. :)

2010-10-04T21:21:00.002+02:00

Törvényileg kéne betiltani, hogy nyilvános helyen a mosdóban nagyerejű fényforrást helyezzenek el a tükör fölött. Ma például a fogorvosi rendelő mosdójában ért a brutális élmény és kaptam frászt sajátmagam látványától, amikor is azonnal világossá vált ama mondat háttere, melyet két perccel azelőtt a doki intézett hozzám búcsúzóul, utalva a nyári műtétemre, valahogy így: "... jól van, Ágikám, most majd kicsit összeszedi magát és minden rendben lesz." Ja, szóval szerinte össze kell szednem magam, ergo, hízzak má' meg kicsit, mert úgy nézek ki, mint a saját öreganyám. Hát ezt igazolhatom, tényleg úgy nézek ki, rémes, ebben a korban már az arcbőr (a többi tájék sem, de azok nem látszanak) nem bocsátja meg, ha kifogy alóla a zsírpárna. Pedig már elértem azt az öt kilós engedményt, melyet magamnak előirányoztam, amikor visszajöttem a kórházból, úgyhogy többet már nem akarnék visszahízni. Smink, korrektor, alapozó (esetleg lesz@romtabletta), valami, de hízás nem.
Mióta hetek telnek el, hogy bejutnék a nagyvárosba, lassan teljesen elszokom attól a forgalomtól és nyüzsgéstől, ami ott zajlik. Hogy kora délután csupa zaklatott arcú, rohanó, kapkodó, lökdösődő, merő-egy-stressz ember jön velem szemben, meg az a folyamatos zúgás, lárma, aztán az a bűz, nem szeretem én ezt.

Ami pedig ezt a mi itteni világunkat illeti, éppen egy új projekten dolgozom, hamarosan előállok majd vele, addig pá! :-)

2010-09-29T09:59:00.008+02:00

Hát ezt kellett megérnem! Meghívtak az Idősek Világnapja alkalmából rendezendő városi ünnepségre! Névre szóló díszes meghívót dobott be a ládámba pár perccel ezelőtt az önkormányzati motoros futár, azért lássátok be, elég nehéz ezt úgy első blikkre feldolgozni.
Elgondoltam, vajon milyen lesz ez az összejövetel ott a művelődési központban, ahol lesz cigányzene és vendég operaénekes fog danászni, valamint kaja is lesz, melyet a legnevesebb helyi fogadó biztosít, szóval szinte látom lelki szemeim előtt, kik is ülnek majd az asztalok körül a buszjárat törzsközönségéből és igen, ott lesz K., aki minden rendezvényen és termékbemutatón ott van, aztán ott lesz R., aki menetrendszerűen taglalja százötvenedszer is, hogy mennyi nyugdíjból élnek ketten a lányával, meg ott lesz a tömbházból az erdélyi bácsi, aki maga Hargita megyéből, a felesége pedig Marosból elszármazva került ide, és ott lesznek mind a többiek, akiknek ez jó program, lesz nekik egy jó kis péntek délutánjuk és egy pillanatra úgy érzik majd, hogy meg vannak ők becsülve rendesen, mert jót főzött a Báder és szépen húzta a zenekar, meg gyönyörűen danászott az énekes. Még tán hárommal többen is fognak közülük a jelenlegi polgármesterre szavazni vasárnap.
De hogy jövök én közéjük, kérem? Méghogy Idősek Világnapja, nekem, na ne má'! Megyek is, fogom ezt az én nagy traumámat és kiteregetem a drótra a mosott ruhákkal együtt, hátha úgy könnyebb lesz. :-)

*********************
Update: látom a kommenteken, hogy pontosítanom kell, tehát természetesen semmi bajom az öregekkel, sőt! - egyszerűen csak az vágott fejbe, hogy immár engem is közéjük sorolnak, ezt elég nehéz elfogadni, ennyi az egész. De tény, hogy nem szeretnék a művház termében cigányzenét élvezni és terített asztal mellett ünnepelve lenni, csak azért, mert annyi vagyok, amennyi (na meg persze inkább mulatok én itthon Ricky Nelsonra, vagy andalodok Bobby Solora).
És igen, tényleg jó lenne "időtlen idősnek" lenni, de majd csak egyszer, valamikor, nagyon sokára, mert ami engem illet, pillanatnyilag még gyereklelkű hatvanasnak érzem magam és köszönöm, jól vagyok ebben az állapotomban. :-)

*********************
Nem a kommentdobozban válaszolgatok, hanem inkább ide ápdételek, tehát update no. 2: ezek a "hasonló korúak", akiket itt a bejegyzésben fölemlítettem, egyáltalán nem az én korosztályom, hanem közelebb vannak a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez, én meg, ha úgy vesszük, ugyebár még alig hagytam el a hatvanat. De mégis, tán kitűnik a fent írtakból, hogy ismerem én őket, sőt jóban vagyok velük, hiszen onnan tudok róluk mindenfélét, merthogy ők mesélik ezeket nekem, amikor csevegünk itt-ott, buszmegállóban, buszon, a főtéri padon, stb.
Ami pedig a Báder kajáját illeti, hát elhiszem, hogy szuper, de én mostanság nem vagyok valami jó alany az ilyesmire, pillanatnyilag örülök, hogy a diétán lépésről lépésre enyhíthetek. Ja, és fogalmam sincs, hogy sramlizene van-e ott a fogadóban, még az is lehet, hogy igen. :)

2010-09-23T18:26:00.003+02:00

Felmerült bennem a gondolat, hogy talán másfajta blogolási módra kellene áttérnem és naponta írni, még ha annyit is, hogy mit főztem aznap, mi történt az utcában, mit mondott a szomszéd, milyen idő volt, szóval ilyesmit. Mert akkor legalább kényszerítve érezném magam az írásra, ámbár kétséges, hogy az a blog ugyanez a blog lenne-e. Így viszont lassan átmegyek heti híradóba, de azt hiszem, mégis tán így maradok. Összeszedem majd a gondolataimat, aztán jövök.

2010-09-15T17:49:00.008+02:00

Ne várd a májust.m...

Készülök a télre, legalábbis ami a lekvárfőzést és a céltudatosan szervezett, mélyhűtőben való fagyasztásokat illeti. Felfedeztem a közelben egy általam eddig sosem látogatott zöldségesbódét, melyben jó fajta, finom őszibarackot, remek almát és szép szilvát lehet kapni, tehát egyáltalán lehet, mivel másutt gyakorlatilag csak a legkeményebb és legsavanyúbb alma van, barackból kizárólag csak a nektarin létezik, szilva pedig egyszerűen nincs, se csúnya, se szép, se drága, se... na, majdnem beszéltem hülyeséget, mert olcsó sehol sincs. Tehát befőzök, fagyasztok, mert igen, jön majd a tél és milyen jó lesz akkor egy kis nyáríz a hűtőből, meg a befőttes üvegből. Kicsit sokba van ez nekem mostanság, mert finoman szólva is likviditási gondokkal küzdök amúgy rendesen, dehát egy hónap múlva sem lesz több a pénzem, viszont akkor már gyümölcs se lesz, úgyhogy vagy most, vagy soha.
Tegnap pedig kizakatoltam Mendére Mária-napot köszönteni a keresztmamámhoz, aki mindennek nagyon örült, a virágnak, annak, hogy ott voltam, a diabetikus édességeknek, amiket vittem és a reszelt almának, amit ott a helyszínen produkáltam számára a frissen vett almareszelővel, hogy tudjon valami cukorbetegeknek is elfogadható nyers gyümölcsöt enni. Az étrendjükbe időnként beillesztett egy-egy őszibarack, banán vagy szilva nem igazán cukorbetegnek való, az almát pedig még hámozva is nehezen tudja fogyasztani. Segítség pedig? Hát az nincs és nem is nagyon számíthatunk rá, hogy a helyzet változik: a beteg egyre több, odakerültek jópáran a megszüntetett pszichiátriai osztályokról is, az ápolók ugyanannyian vannak, mint azelőtt és sajnos, ugyanolyanok is, mint azelőtt. De hátha majd az új almareszelő meglágyítja valamelyikük szívét és néha lereszelnek Keresztmamának egy almát. Hátha.

Utazásom közben megállapítottam, hogy megint kevesebb lett a zöld felület kicsiny hazánkban. Törökbálint mellett, a tó közelében hatalmas területen valami lakóépület-együttes épül, amihez persze azon a hatalmas területen ki kellett irtani minden fát, füvet és bokrot. Lassan összeépül itt minden: Budaörs már régen összeépült Budával, Törökbálint és Budaörs közt sincs szinte egy méter üres hely sem és ha így terjeszkedik, Törökbálint is eléri lassan Biatorbágy határát. Még néhány év és nem lesz egy tenyérnyi zöld sem Budapest negyven kilométeres körzetén belül. Az is tegnapi felfedezésem, hogy Rákoshegy nyugati szélén a rohamosan szaporodó lakópark-szerű házcsoportok mostanra elérték a kiserdő szélét, újabb sok négyzetméternyi zöldet törölve le a térképről. Szépen haladunk.

2010-09-13T09:35:00.007+02:00

Nem vagyok jó honleány, állok elébe a megkövezésnek, de engem nagyon kiakasztott ez a sztárefemes kétszer huszonnégy órán át tartó magyar hétvége. Nem a Magyar Dal Napjáról beszélek - bár műsorszerkesztésileg nyilván összefüggésben volt azzal - hanem hogy a SztárFM az elmúlt két napon folyamatosan és csakis, de csakis kizárólag magyar számokat játszott, ez meglehetősen kiverte nálam a biztosítékot. Mert az még hagyján lett volna, ha tényleg régi magyar felvételeket játszanak - bár valószínűleg Német Lehelt és Hollós Ilonát is meguntam volna, ha egész nap ilyenek mennek -, de azokból szinte egyet se adtak, hanem akármikor odakapcsoltam, vagy Csepregi Éva trallalázott, vagy Deák Bill blúzolt, vagy az Omega hessegette a fekete pillangót, na ez tényleg sok volt. Számomra a 70-es és 80-as évek már nem a retró kategóriába tartoznak, az akkori zenéket keverve a többivel még csak elviselem, de így töményen rámerőltetve kifejezetten irtóztam tőlük. Más adóval jelenleg nemigen tudom kielégíteni napi háttérzene igényemet, úgyhogy inkább maradt a nagy csönd. Tévé? Hát, ott ugye mostanság megint sportolnak, vagy úszás, vagy vízilabda, vagy triatlon, de nem baj, majdcsak beáll az uborkaszezon a sportban is. Filmek (mármint a tévében)? Na, azokról jobb egy szót sem ejteni. Meg is állapítottam, hogy az én tévékészülékem szinte kizárólag azt a célt szolgálja, hogy monitor legyen a dévédélejátszóhoz, mert műsort csak elvétve nézek rajta.
Viszont most már legalább meleg van, nem esik az eső, sőt mi több, süt a nap, úgyhogy szép az élet, lallala.

2010-09-09T16:13:00.007+02:00

Amikor a főtéren bizonytalanul felém közelített egy fiatal nő, előbb azt hittem, téríteni akar engem valamiféle vallásra, de szerencsére nem vettem föl támadó pozíciót, hanem megvártam, mit mond. Nem tudom, tudatosan-e, de ügyesen fogalmazott, mert a köszönés után mindjárt azzal kezdte, hogy szakdolgozatot készít és ahhoz kellene segítenem. Másik szerencsés körülmény volt, hogy kivételesen nem siettem, a busz indulásáig még legalább fél óra volt hátra, úgyhogy jól van na, segítsünk az ifjúságnak, hadd írja meg ez a lány azt a szakdolgozatot, beszélgettünk kicsit. Egyébként a menekülttábor megítélése a helybeli polgárok között (vagy valami ilyesmi) a dolgozat témája, elmondtam, amit e tárgyban hallottam, láttam és amennyit szerintem a város lakossága is lát és hall - lényegében majdnem közömbös a lakosságnak a tábor mindaddig, míg több és nagyobb botrány esetleg nem következik be, mint amennyi eddig volt, dehát mivel alig volt, az egész nemigen hat az emberekre. Amikor elváltunk és kiértem a tér peremére, még visszanéztem: a lány a játszótér mellett egy padon ült és szorgalmasan jegyzetelt, meg is állapítottam, hogy most hagytam nyomot az örökkévalóságban.
De mit nekünk magasztos tudomány, sokkal életbevágóbb fejlemények készülnek itt, kérem szépen. Egy asszony, nem tudom, magánkezdeményezésként vagy közösségi nyomásra, de az biztos, hogy aláírásokat gyűjtött a buszon, mégpedig Miska mellett. Ugyanis állítólag pályáztatni akarják a buszvezetői állást - ha jól értem a problémát - és ezzel az aláírásgyűjtéssel kívánják/kívánjuk elérni, hogy Miska maradhasson a mi saját, különbejáratú sofőrünk, semmi pályáztatás, semmi újabb pasas, mindenki monnyon le, Miskát akarjuk és kész! Naná, hogy mindenki aláírta, illetve csupán egy idős házaspár nem volt hajlandó rá, hát milyen emberek az ilyenek? Meg se érdemlik Miskát, járjanak gyalog, nahát! :)
A helyi új teszkó pedig rajtam nem fog meggazdagodni, mert ugyan elzarándokoltam oda kíváncsiságból, de egy üveg mézen és pár nasinak szánt nápolyi és tibiszeleten kívül semmit sem lőttem benne. Szegényes teszkó ez, annyi szent, nem is tudom, hogyan fog megélni. Persze nyilván elmegy majd a hatalmas áruházláncban ez is, de önmagában biztos hamarosan megbukna. Miska szívességből leteszi az utast a kanyar előtt, ám onnan még jó kis gyaloglást kell véghezvinni, belekalkulálva két zebrán való átkelést a körforgalomban, szóval, ezt is csak autósoknak építették oda a falu legszélére. Létezik ugyan valami ingyenes buszjárat, de elég lehetetlen útvonalon jár és ugyancsak elég lehetetlen időpontokban, óránként, és például délelőtt 11 és délután 3 közt nincs egy menet sem. Hát tudod, ki fog 11-kor odamenni, aztán ott dekkolni 3-ig? Még ha lenne mivel eltölteni tartalmasan az időt, akkor el tudnám képzelni, hogy én ugyan nem, de egy család, vagy egy házaspár eltölti ott azt a pár órát, viszont az a néhány üzlet, (autószalon, virágbolt, festékbolt, ékszerbolt, savanyúságárusító pult, bizsubolt, újságos), meg az egy szem kínai étterem, ami a nagyáruház önkiszolgáló terén kívül rendelkezésre áll, nemigen elégíti ki a plázázásra vonatkozó igényt. Ez van, de elmondhatja mindenki, akinek ebben valami érdekeltsége volt, hogy lám, nyílt itt is egy ilyen. Hát nyílt, az tény, de minek?

2010-09-08T22:48:00.005+02:00

Soha nem nézem a blogom statisztikáját, de most belekukkantottam. Látom ám, hogy a keresőkifejezések közt ott van a beck edénykészlet. Én ilyenről írtam volna? Szerintem soha, dehát ért engem már ezen a téren meglepetés, úgyhogy vettem a fáradságot és rákerestem. Hát kérem, érdemes megnézni, milyen logika alapján hozza ki ez a huszonegyedik századi technikai csoda az én blogomat akkor, ha valaki beírja a keresőbe, hogy beck edénykészlet. Képzelem, mennyire csodálkozik az illető.

2010-09-08T17:58:00.008+02:00

Újratelepítettem ezt a tetűlassan működő izét, mert már az idegbaj kerülgetett tőle, egyébként sincs mostanság nagy kedvem az egész netezéshez, de amikor másfél óra alatt nagyjából a harmadik lapot bírtam elérni, megelégeltem a dolgot, mert rendben van, hogy nyugdíjas ráér, na de nem arra, hogy órákig malmozzon a monitor előtt minden eredmény nélkül. Szóval, legyalultam, reinstall és most hasít, mint állat. Persze ilyenkor nem is maga a telepítés tart vissza, hanem az utána következő beállítgatások és visszatöltögetések, meg a rengeteg tárolt logint és jelszót újra megjegyeztetni vele, na és persze még a telepítés előtt mindent kimenteni, elég rabvallató meló ez az egész, de most már lassan a végére érek.

Kies mezővárosunkban pedig - kissé késve - beindult a választási kampány. Mással ugyanis nem tudom magyarázni azt a pánikszerű útjavítást, mellyel egy csomó helyen sikerül feltúrni mindent. Úgy tűnik, jelenlegi polgármesterünk nagyon meg akarja választatni magát újra és mivel az elmúlt pár évben nem villantott semmi különlegeset (most ne elemezzük, miért, hajlandó vagyok elhinni, hogy az üres kasszát örökölt vezetés nem művelhetett csodát), mindent ez alatt az egy hónap alatt akar bepótolni, ennek pedig legegyszerűbb módja a járda- és útjavítás, azt ugyanis minden helybéli észreveszi. Az egészben egy óriási pozitívum van és ez ver minden egyebet: a vasúti híd felújítása. Már persze, ha tényleg normálisan felújítják és nem csak amúgy patyomkin-módra. Mert ezt a bizonyos objektumot harmincvalahány éve építették ide és azóta senki nem nyúlt hozzá, a lépcsőkről darabokban (nagy darabokban!) esik le a beton már legalább kilenc éve (azóta lakom itt ugyanis, tanú vagyok rá), az egész úgy balesetveszélyes, ahogy van. A hídfeljáró elejére szabályosan kitettek egy táblát, mely szerint szept. 1 és szept. 30 között szándékoznak eme nagy műveletet végrehajtani, hát... eléggé kétlem, hogy ennyi idő elég lesz a normális rendbehozatalra, de majd meglátjuk.

2010-09-03T12:37:00.003+02:00

Hogy valami értelmet adjak a napoknak, a héten megkezdtem ruhatáram radikális átalakítását, mivel változásaim követésére már régen nem elegendő a begumizom-azzal-szűkebb-lesz megoldás, mert két konfekcióméret különbséget és 12-18 centis bőségeket nem lehet ilyen simán kivenni egyetlen ruhadarabból sem. Ha most milliomos lennék, könnyedén legyintenék és elindulnék shoppingolni, hogy pár óra alatt lazán lecseréljem gardróbomat, no de mint tudjuk, ez a veszély nem fenyeget, úgyhogy már hetekkel ezelőtt erősen gondolkodóba estem, mi is legyen. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen problémám lesz, nekem, aki kb. húszéves korom óta küszködtem a súlyommal és még a legszigorúbb diétával is csak minimális pár kilócskától voltam képes megszabadulni. Emlékszik még valaki a hetvenes évekből a szegedi klinika diétája néven elhíresült szado-mazo kúrára? Első nap: háromszor három keménytojás (iszonyú!), kávé és citromos limonádé és aznap semmi egyéb, de a többi napokon is a rengeteg főtt tojás dominált némi főtt zöldség kíséretében és semmi más - én két hétig bírtam, közben az élettől is elment a kedvem és az eredmény 3 azaz három (!) kiló mínusz lett, valamint az, hogy évekig nem tudtam rá se nézni a keménytojásra.
Nem szeretek varrni, bár vagy negyven évig igen sűrűn gyakoroltam eme tevékenységet (tán épp ezért lett belőle elegem), így aztán hosszas vívódást és nehéz elhatározást követelt tőlem, hogy mégiscsak nekifogjak, de kénytelen voltam. Bejött a hideg és már nem lehetett fölvenni azt a két vékony szoknyát, amit egész nyáron váltogattam, tehát pillanatok alatt rádöbbentem, hogy szó szerint nincs egy rongyom, mert minden leesik rólam. Amikor felpróbálod a régi ballonkabátodat és csak nyúlkálsz, nyúlkálsz, hogy elérd a zsebét, de kiderül, hogy a zseb a térdednél van, a kabát alja meg majdnem a bokádnál, hát ez elég megrázó élmény, részemről ideges kacajban törtem ki. Nem is értettem azonnal, hogy mitől lett ez a cucc ekkora, aztán rájöttem, hogy hát igen, ahhoz, hogy rendesen álljon, kellettek azok a bizonyos méretek (melyek miatt valamikor egy régi kolléganőm alakomat igen találóan germán istennői termetnek titulálta). De a ballonkabát még csak hagyján, viszont a szoknyák, nadrágok, blézerek, huhh, mennyi meló és mind rám vár, a gondolattól is irtóztam.
Elég jól haladok, eddig a pillanatig két szoknyát és egy nadrágot abszolváltam teljesen, ezen kívül folyamatban van, vagyis szétszedve, befércelve várakozik sorsára kettő nadrág, egy szoknya és egy blézer. A blézerhez eleinte hozzá se akartam nyúlni, szívóskodtam, hogy na még mit nem, bélelt szövetkabát, szétszedni, kínlódni, baromi meló, de aztán rájöttem, hogy senki nem fogja helyettem átszabni és nekifogtam. Ő fog a legjobban sikerülni, már látom, mert olyan megoldást találtam, ami nem is akkora munka, mint képzeltem. A baj csak az, hogy van még kettő kiskabát, mely hasonló komolyabb átalakításokat kíván, nem tudom, beléjük csapok-é, majd még meglátom. A szobában mindenütt cérnaszálak és egyéb szöszök görögnek a padlón, a varrógép elfoglalja a fél asztalt, viszont nagy előny, hogy a gyakori használattal végre megszoktam, hogyan kell vele varrni készségszinten (á, csak négy éve vettem, azóta százszor meggondoltam, hogy varrjak-e vele, annyira unpraktikus rajta minden), már gond nélkül befűzöm a felső szálat, sőt az alsót is, süvítve orsózok, ha kell, pedig ez a modern Singer a márka szégyene, a jó öreg Isaac foroghat a sírjában.
Valamint jelentem, a fecskék mégse mentek el, tegnap is itt röpködött kettő. És az előbb egy várt leletet is bedobott a postás, a lelet negatív, úgyhogy az élet szép, ha nem is mondhatjuk, hogy nyár van, nyár - de azért juszt is kakukk! :)))

2010-09-01T17:50:00.003+02:00

Örömhír: Miska visszajött. Mint kiderült, az előző cég ment ki alóla, de ő megvan, itt van, úgyhogy örülhet a nép.

Nagyjából ez az egyetlen fölemlíthető pozitívum napok óta, engem legalábbis még egyik évben sem rázott meg ennyire a hirtelen évszakváltás, brutális hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy az idén is eljön az ősz, sőt a tél az összes meg nem oldott (és pillanatnyilag megoldhatatlan) problémájával, a hideggel, a sötétséggel és egyébként is utálom. Depidepidepidepi ad infinitum.

2010-08-27T21:34:00.001+02:00

Ha egy magányos gólya köröz a házak fölött, az mit jelent? Csak nem azt, hogy költözésen töri a fejét, ugye nem azt jelenti? Az képtelenség, hogy minden költöző madár érzi már az ősz közeledtét, még szeptember sincs, jaj ne! Ámbár ma este a meteorológus hölgy is lazán évszakváltást említett a mostani hidegfronttal kapcsolatban, hát nagyon remélem, hogy téved. Ő is, a fecskék is, a gólya is.

2010-08-25T22:13:00.006+02:00

Ígérem, nem fogok tovább ezzel a témával foglalkozni, mert nem akarok átmenni egészségügyi blogba és hála Istennek, lassan minden rendbe is jön, valamint záros határidőn belül el is szeretném felejteni az egészet. De mivel még bennemrekedt a történetnek az a része, ami eddig csak rébuszokból és elejtett mondataimból volt kihámozható, most mintegy zárszó gyanánt elmesélem a hiányzó mozaikokat, hogy egységében váljék érthetővé az egész sztori. És mivel a hiányzó epizódok bizony csupa negatív tapasztalatot festenek majd le, nem nevezek meg sem intézményt, sem orvost, nehogy hitelrontásért bárki rámküldje a törvényt. Előrebocsátom, hosszú lesz.
Úgy kezdődött, hogy áprilisnak egy békés hétfő hajnalán szörnyű görcsökre ébredtem. Orvos, EKG, ultrahang, injekciók, stb., és még aznap kiderült, hogy epeköveim vannak (nem voltam meglepve, egy kőről már tíz éve tudomásom volt, ám az a kő szépen alattomosan hallgatott idáig, mostanra pedig már kettő lett belőle, sok picivel körbevéve). Kemény diéta, de olyan ám, hogy három napig csak folyadék, aztán meg száraz rántottleves, sóba-vízbe krumplipüré, almakompót, tea és háztartási keksz, nagyjából ezt variáltam sok-sok napon át. Közben pedig gondolkodtam, utánanéztem és jól megijedtem, fene az internetet, ahol mindent meg lehet találni, olyasmit is, amire nem is gondolsz. Például, hogy nem az a legnagyobb baj az epekövességben, ha begörcsölsz, hanem kaphatsz ám tőle sitty-sutty egy csinos hasnyálmirigy-gyulladást, vagy szétpukkad az epehólyagod és akkor egy nem kevésbé csinos hashártyagyulladás fog elvinni rövid úton oda, ahova még nem készültél. A másik veszélyről, mármint hogy ha elakad egy kövecske az epevezetékben és besárgulsz, erről régóta tudtam, de mint a strucc a homokba dugott fejével, vagy mondhatnám keményebben is, mint egy analfabéta, primitív, buta tyúk, mindig elhessegettem eme gondolatot. Most viszont frászt kaptam, aminek már éppen ideje volt, mert így elég hamar megérett fejemben a döntés: neki kell futni a műtétnek, ha nem akarok egy éjszaka szirénázó mentővel a fehérvári kórházban kikötni, ahol aztán nincs orvosválogatás, nincs laparoszkópos picinyílásos finomkodás, hanem vágás van és hosszas gyógyulás van - ha ugyan el nem patkolok egy heveny szövődmény miatt, lásd hasnyálmirigy-gyulladás, hashártyagyulladás, stb. és mindezekért csak kizárólag magamat okolhatom.
A háziorvosom felírta egy cetlire saját ajánlatát, orvosnevet (továbbiakban nevezzük X doktornak), kórháznevet (legyen X kórház), mindössze annyit fűzvén hozzá, hogy azért ajánlja ezt az intézményt, mert ott végzik a legtöbb ilyen típusú műtétet. Hogy azt az orvost ismeri-e, milyennek tartja, erről egy szó sem esett. Nem túlságosan bízom az ő ajánlataiban, ezért bólintottam és a cetlit eltettem ugyan, ám szélsebesen elkezdtem informálódni az ismeretségi körömben mindenkitől. Kaptam is neveket, aztán majd' mindegyikről kiderült, hogy ez a doki már nyugdíjba ment, amaz valami nagyon távoli kórházba került, emez ugyan jó orvos, de speciel azt a műtétet végül másvalaki fejezte be helyette, mert ő menet közben nem tudta megoldani a felmerülő problémát (na ne má', hogy ilyenhez forduljak!), és így tovább, sorra dőltek be a jószándékú ötletek, telt az idő, én meg még mindig ott álltam sebész nélkül. Közben május közepén még egyszer begörcsöltem, persze este hétkor, vagyis ügyelet, injekciók, a szokásos tortúra és döntés: ne húzzuk tovább az időt, jobb híján legyen hát a háziorvos ajánlotta kórház. Felvettem a kapcsolatot azzal a doktorral, elmentem abba a kórházba és az első perctől kezdve képtelen voltam megbarátkozni vele. Tudom, nagyon szubjektív az ilyesmi és nem szabad elsőre ítélni, de amikor meglátsz valakit a folyosón, amint fehér köpenyében az ambulancia ajtajához közelít és azt gondolod, hogy jaj, csak nehogy ez legyen X doktor... na ez azért jelent valamit. Utólag már tudom, hogy akkor kellett volna fölállnom és elszaladnom. De nem, én mint afféle türelmes barom, eltöltöttem négy teljes hetet az X kórházba X doktorhoz járogatással és igazán, de igazán igyekeztem megkedvelni X doktort, pedig nem volt rajta semmi szeretnivaló és az első pillanatban tudtam, hogy én ettől az embertől egyetlen megnyugtató emberi szót sem várhatok. Tényleg nem vagyok az a típus, aki arra vágyik, hogy a buksiját simogassák és percenként nyugtatgassák, hogy nem lesz semmi baj, nem fog fájni, de azért akire rábízom az életemet, abban legalább egy kicsit, vagy inkább nagyon is bíznom kellene. Ha valaki kedveli a szemkontaktust nem kereső, maga elé motyogó, sótlan, szótlan, rideg orvosokat, akkor csak menjen X doktorhoz, de engem a hideg kilelt tőle. Mindezek ellenére bizonygattam magamnak, hogy nem baj, úgy kell felfogni, hogy ettől még lehet jó sebész.
Aztán beütött a krach, amikor az előzetes vizsgálatok lezárultak és jött volna a műtéti időpont kijelölése. Ám legnagyobb meglepetésemre nem lett nekem műtéti időpontom, hanem X doktor előterjesztette a következő perspektívát: ő majd felhív engem és akkor a következő napon reggel hétre legyek a kórházban, éjféltől már ne egyek, ne igyak semmit és délelőtt műtét. Nekem torkomon akadt a telefonzsinór, valamit motyogtam, ő persze nem is értette a problémát - hát tényleg semmi különös nincs abban, ha úgy élem az életem, hogy egyik nap se tudom, másnap hol leszek, itthon-é, vagy felvágott hassal a kórházban - ebben maradtunk és én elkezdtem várni. Egy napig, két napig, sok napig. A második héten már a teljes szétesés jelei mutatkoztak rajtam, elnémítottam a telefont (a hangposta úgyis magától bekapcsol, ha nem veszem föl), a készüléknek arra a felére, ahol egy piros led jelzi, ha hív valaki, egy törülközőt terítettem, nehogy meglássam, ha villog, naponta csak kétszer-háromszor emeltem föl a kagylót, de ehhez is vagy félórát készültem lelkileg, mert a szívverésem elállt, ha azt hallottam, hogy van üzenetem - szóval, lassan, de biztosan haladtam az idegösszeroppanás felé. Ezt így bírtam két hétig, mert ugye mint tudjuk, türelmes típus vagyok, ebbe fogok egyszer belepusztulni.
A második hét közepén kaptam egy emailt, de ennek előzménye van. A nagy utánanézések közepette még hetekkel azelőtt találtam egy blogot, amit vagy két éve egy férfiú írt azzal a szándékkal, hogy megismertesse a saját epeműtétje történetét és tapasztalatait a sorstársakkal, azokkal, akik még csak vacillálnak és azokkal, akik már elszánták magukat a műtétre. A blogger már ugyan régen lezárta a blogot, hiszen meggyógyult, de a kommentek persze még mindig jöttek a legutolsó bejegyzéshez és a sorstársak most már egymással beszélték meg tapasztalataikat, tüneteiket, félelmeiket, kétségeiket. Ott a kommentelők közt egyszercsak feltűnt egy fiatal nő, akit most tavasszal operáltak és nagyon dícsérte a saját orvosát. Tudni kell, hogy a blogtulajdonosnak az volt a kérése, hogy senki ne írjon orvos- vagy kórháznevet, nehogy ebből valamilyen probléma származzon, ezért aztán én megszólítottam ott a kommentben ezt a bizonyos hölgyet (nevezzük Juditnak) és kértem, privát mailben ugyan írná már meg nekem az orvosa és a kórház nevét. Tehát Judittól jött az a levél a második, őrülettel teli hét közepén - technikai problémái voltak, azért írt annyira sokára. Megírta az orvos nevét, telefonszámát és a klinika nevét, amit én ugyan megköszöntem neki, dehát már késő, írtam, mert már benne vagyok egy másik kórház verklijében és a műtéti időpontot várom éppen. De azért nem hagyott nyugodni a gondolat, eleinte megoldhatatlannak tartottam a váltást, aztán eljött a vasárnap. Miután ugye feltételeztem, hogy hét végén már csak nem telefonál X doktor, a szombat-vasárnap viszonylag kilazult idegekkel telt, ám vasárnap délután egyszercsak belémhasított a gondolat, hogy te jó ég, mindjárt hétfő reggel lesz és kezdődik elölről az őrület a telefonnal. Ekkor lett elegem és döntöttem, végül is itt rólam van szó, az én életem, az én epeműtétem, velem ne sakkozzon egy X kórház és egy ilyen X doktor, nosza előkerítem én a föld alól is a Judit által ajánlott Piros doktort. Nyomban felhívtam a klinikát, hátha ügyeletes, persze nem volt bent, de azt megtudtam, hogy másnap viszont ügyeletes lesz, este elérhetem. El is értem telefonon másnap este nyolckor és megbeszéltünk egy találkozót szerdára. Akkor már hazardíroztam, mert egyetlen lehetséges rosszal még számolnom kellett, tegyük fel, X doktor kedden telefonál, hogy szerdán műtét, elég kínos lett volna akkor mondani azt, hogy bocsika, én már másik lóra tettem (bár azt hiszem, akkori állapotomban simán belemondtam volna a képébe). De nem, X doktor még kedden sem telefonált. Én viszont szerdán reggel úgy fölhívtam őt, mint a huzat és közöltem fapofával, hogy közbejött valami és köszönöm, de elállok a műtéttől. Rendben van, mondta, majd jelentkezzek, ha alkalmas lesz, ebben maradtunk, akkor lássalak, amikor a hátam közepét.
Ekkor már június 16-dika volt. Aztán aznap délelőtt ott a klinika ambulanciáján Piros doktor elővette a műtéti naplót, kikereste az első munkanapot, amikor ő a szabadsága után visszajön, ez augusztus másodika volt és oda beírta a nevemet. De bebiztosította azt is, hogy ha netán a több hét alatt, míg ő nem lesz, velem történne valami sürgős beavatkozást igénylő akármi, akkor melyik orvossal beszéli meg, hogy az majd megoperál. Most már csak ki kellett tartanom augusztusig, hogy lehetőleg ne történjen semmi. A diétába úgy belejöttem, hogy már semmi gondot nem okozott, az idegeim kisimultak, a telefont boldogan kapkodtam föl és csicseregtem beléje fölszabadultan, aztán a többit már tudjátok.
És hogy mi ebből a tanulság? Egyrészt, hogy van olyan kórház, ahol ilyen embertelen és a legkevésbé sem betegbarát rendszer működik, ahol a beteggel úgy sakkoznak, ahogy akarnak. Mert azért a tényekhez hozzátartozik, hogy ebben nem X doktor a bűnös, ez az X kórházban meghonosított rend, ő csak aszerint járt el, ahogy ott szokás. Ez pedig úgy, ahogy van, szégyen a kórházra nézve, mert még egy foghúzást, vagy egy egyszerű beavatkozást sem így bonyolít az ember, nemhogy egy műtétet. És ez nem pénzkérdés, egyáltalán nem az. A másik tanulság pedig? Hát a szokásos, hogy az internet mi mindenre jó. Ha nincs az a blog, ha nincs Juditnak az a kommentje, ha már sose tér oda vissza és nem látja meg az én kérésemet, ha nem válaszol... szóval, úgyis értitek.

2010-08-20T22:28:00.002+02:00

Csak így késő este merészelem betenni ide ezt a nem ünnephez illő zenét és küldöm elsősorban a kismedvének. De mielőtt még bárki megbotránkozva fejcsóválna, hogy ejnye má', hogy jön ez ide, elmondom, hogy igenis van köze ehhez a naphoz, pontosabban régesrégi augusztus huszadikákhoz. Esetleges kíváncsi igényekkel kéretik a kismedvét ostromolni, aztán ha akarja, majd elmeséli - ha meg nem akarja, hát... én mosom kezeimet. :)

2010-08-18T20:30:00.005+02:00

Valamelyik este muffinrecepteket gyűjtögettem és találtam egy olyant, hogy a kis tésztahalmok közepébe tegyünk egy-egy darabka tejkaramellát. Nyamm, gondoltam, és tegnap a boltban bolyongva eszembe jutott, hogy veszek én egy csomaggal. Találtam is egy zacskó natúr tejkaramellát (a többi mind egytől egyig csokis volt), ami tapintásra nem bizonyult kőkeménynek, megvettem, hazahoztam. Ebéd után pedig eszembe jutott, meg kéne kóstolni, már persze csak szigorúan azért, hogy egyáltalán alkalmas-e emberi fogyasztásra. Megkóstoltam, nagyon is alkalmasnak találtam, előbb egyet, aztán még egyet, sőt a harmadikat is. Nyamm, mondtam újfent és kezdtem magam úgy érezni, mint Micimackó, amikor ugyebár a csupor mézet fenékig... no de én nem, én megálltam háromnál. Jelentem, a szarvasi gyártmányú, "Omlós tejkaramella" elmés nevet viselő termék nagyon finom, határozottan emlékeztet a húsz-harminc évvel ezelőtt forgalomban volt lengyel karamellára. És mivel fennállt annak a veszélye, hogy mire eljön a muffinkészítés napja, már egy fia karamella sem lesz, amit beléjük nyomkodhatnék, ma vettem még két zacskóval, egyszer élünk, nem igaz?

(Az pedig kifejezetten félelmetes, hogy a google mennyire figyel engem - na ne reménykedj, téged is, igen - az alatt a két perc alatt, míg a fenti pár sort bekattogtam ide, simán levette, hogy miről írok, mert mire a bejegyzést publikáltam, a blogspotos felületen ott jobbra megjelent pár google-hirdetés muffinrecepteket és hasonlókat kínálva. És ez nyilván nem véletlen. Tökéletes nagytestvér-fíling, brrr...)

2010-08-18T18:24:00.004+02:00

Csak annyit mondok, hogy ha a fecskék jól vannak programozva, akkor régen rossz. Ugyanis ezek a villásfarkúak egész délután úgy csivitelnek, zsinatolnak és százával gyülekeznek, mintha készülődnének. El, délre. Nesze nekünk. De reménykedjünk, hátha csak valami múló rendszerhiba és egy újraindítás jobb belátásra téríti őket (mondjuk, például éjszaka alszanak, aztán reggelre rájönnek, hogy még nem jön az ősz és maradnak).

2010-08-12T21:33:00.005+02:00

Valami van a gépemmel, vagy a rendszerrel, vagy valamivel, de nem normális, hogy órák óta alig tudok haladni. Jól kiszúrok vele és újratelepítem, aztán megnézheti magát.

A tegnap pedig már jól kezdődött, amikor kora reggel a telefonom ébresztőjéből Ricky Nelson rákezdett az It's late-re, ettől én máris nevetve szoktam ébredni, de tényleg. Aztán be a klinikára, az ambulancián rögtön összefutottam az egyik szobatárssal, ő is varratszedésre jött, jót beszélgettünk, majd pedig ő el, én pedig várakoztam tovább. Elnéztem az ott ücsörgőket, mint a verebek a dróton, majdnem mindegyik mellett sporttáska, láthatóan befekvésre jöttek (ugyanis a váróhelyiség a betegfelvételi irodához is tartozik) - na, gondoltam, így ültem én is itt harmincadikán. Később megjelent néhány medika, köztük az utolsóéves N., aki amint meglátott, áttörte magát a kollégái közt és kirontott a szobából, mellém ült a padra és ugyancsak jót beszélgettünk. Vele még az osztályon ismerkedtem meg és nagyon összebarátkoztunk.
Aztán megérkezett a doki és nemsokára én is sorra kerültem. Kiszedte a varratokat, szerinte szépek a hegek, hát, mit mondjak, nekem annyira nem tetszenek, de ő tudja. Végülis ha már eddig nem hordtam a strandon bikinit, nem valószínű, hogy hátralevő éveimben rászokom (dacára jelenlegi szilfid termetemnek), úgyhogy nem muszáj azoknak a hegeknek olyan nagyon tökéletesnek lenniük. Egy merész húzással még az utolsó injekciómat is beadattam vele, mert szilárdan eltökéltem, hogy én ahhoz már nem nyúlok, ha addig élek is. Végül érzékeny búcsút vettünk egymástól és én csatakiáltások és kardlengetés nélkül ugyan, de kitörtem a Baross utcára, Zrínyi, a Miklós hozzám képest lassított felvétel volt.
A vonaton már félúton majdnem elaludtam és csak arra koncentráltam, hogy a szemem valahogy nyitva maradjon, mert éreztem, ki tudja, hol ébredek föl és még meg is büntetnek. A délutánba aztán szépen belealudtam és csak a telefoncsörgés riasztott fel, este 11 felé pedig az volt az utolsó emlékképem, hogy leültem az ágy szélére, majd pedig ma reggel fél hétkor ébredtem először. Kicsit tán mégis ki vagyok tikkadva, na.

Még tegnapelőtti hír, hogy úgy tűnik, vége a vicces-hangulatos helyi buszos életképeknek, Miska ugyanis nem jön vissza. Azt hiszem, más tulajdonos nyerte el az itteni városi közlekedtetés szerződését, legalábbis a bérleten új cégnév szerepel és a tegnapelőtti helyettes buszvezetőtől megtudtuk, hogy Miska ugyan nem jön ide hétfőn sem, hiába várjuk. Úgy tudtuk, hogy kéthetes szabadságát tölti és 16-ától ismét dolgozik, ez volt róla az utolsó hírünk, dehát azóta változott a helyzet. Ma aztán megismerhettük az új sofőrt, aki persze szigorúan csak a megállókban hajlandó megállni, ezt ma kerek-perec ki is jelentette némelyek hangos felháborodásával aláfestve. Morogtak a népek és én elgondolkodtam, hogy ugyan mit fog ez a pilóta szeptembertől kezdeni azzal a rengeteg kisiskolás gyerekkel, akik a délutáni járatokat megszállják? Miskától zsivajoghattak a kölykök, amennyit csak akartak (most ne vitassuk, helyes-e ez vagy sem, mert ez külön téma és hajjaj, sokkal bonyolultabb, pláne a helyi viszonyok ismeretében), de hogy ez a pasas hogyan kezeli majd a helyzetet, arra tényleg kíváncsi vagyok. Mindenesetre egy blogtémával tehát kevesebb marad.

2010-08-10T18:55:00.006+02:00

Megbocsáthatatlanul sunyítok itt egy mukk nélkül, pedig már vasárnap délután hazajöttem. Maradhattam volna, kapacitálva is voltam a maradásra, de éreztem, minél tovább húzom, annál kevésbé tudok elindulni. Ezért aztán megerősítvén lelkemet, mielőbb el akartam jönni, mert tudtam, egyre nehezebb lesz és a végén még ottragadok. Mert hiába hangoztattam korábban, hogy ó, csak 1-2 napot maradok Óbudán, épp a biztonság kedvéért - na ehhez képest semmi kedvem sem volt hazajönni. Le kellett vonnom a következtetést, hogy igen, nyilván ennyire utálok itt - mármint itthon - lenni, tudomásul kell vennem, ez van. Valamint arra is ott döbbentem rá, hogy az az általam lazán hangoztatott én_jól_megvagyok_egyedül-duma csak átverés, elsősorban önmagam átverése: kiderült számomra, hogy egy frászt, egyáltalán nem szeretek egyedül lenni, egyedül lakni. Mindezen mély, lélektani - sőt mélylélektani - felfedezések után aztán vasárnap buszozva, vonatozva szépen kényelmesen hazaevickéltem, hogy visszaszokjak az egyedül való lakásra.
Jól vagyok, az injekcióbeadás minden nap egy tortúra, de már csak egy van hátra, hurrá. Egyébként igen szerencsésnek mondhatom magam, mert semmiféle különleges vagy kellemetlen tünetem nincs és hogy fáradtabb vagyok a szokásosnál, abban mutatkozik csak, hogy este 9-10 közt már kidőlök. Szoktatom magam a gondolathoz, hogy még egy-két hét és már ehetek gyümölcsöt is, sőt lassan a talonban várakozó Győri Édesből is nassolhatok. Tegnap utcabéli látogatómtól valami eszméletlenül finom, magok és héj nélkül készített, zselészerűen remegő, gyönyörű színű, áttetszően rubinfényű ribizlilekvárt kaptam, holnap pedig randim van egy jóképű, kedves, szőke sebésszel, azért valljátok be, tudok élni, nem?

2010-08-05T14:24:00.002+02:00

Most van alkalmam életjelet adni magamról, tehát gyorsan szösszenek ide pár sort. Jelentem, megvagyok, túl vagyok a műtéten, megszabadultam két nagy és sok pici kőtől, most pedig próbálok akklimatizálódni, ami úgy értendő, hogy igyekszem visszatérni a normális emberi kajákhoz. A Spar-ban például odanézek olyan árucikkekre is, melyektől majdnem négy hónap óta szigorúan és aszkétikusan elfordítottam a fejem.
A műtét utáni reggel kizavartak bennünket az étkezőbe reggelizni, ahol is az asztalokon már ott várt mindenkit a saját nevére szóló tálcája, személy szerint nekem egy friss zsemle (nyammm...) és egy kis tartóban light margarin, valamint tea korlátlan mennyiségben, ez utóbbit egy automatából lehetett nyerni. Ennél viszont sokkal nagyobb meglepetés ért az ebédnél, amikor is felemelvén a leveses tányérom fedőjét, egy nagy adag gulyáslevest (!) pillantottam meg, tele zöldségekkel, pici csipetkékkel és rengeteg marhahússal (nyammm...). Nem akartam hinni a szememnek, gyorsan ellenőriztem, valóban az én nevem van-e a kártyán, de láttam, kétség nem férhet hozzá, ez az én ebédem. Második fogásként egy gyönyörű háromszög alakú rizsfelfújt díszelgett a tányéron, mellette baracklekvár, a desszertem pedig egy nagy bögre almakompót volt. Jól van, mondom magamban, ezek komolyan gondolják, amit a dokim mondott a műtét után, hogy holnaptól ehetek bármit, a túl zsíros, túl erős, csípős fűszeres ételek, illetve szénsavas italok kivételével. Vacsorára három szelet felvágottat és ismét egy szép, friss zsemlét kaptam. Elvoltam, mint a befőtt, néha már leülni és felállni is képes voltam feljajdulás nélkül, mindenfajta csövet és preparált izéket is kiszedtek belőlem, az élet egyre szebb lett. Aztán a következő napon, azaz tegnap el is bocsátottak (az előcsarnokban ücsörögve a taxira várakozás közben egy pillanatra ugyan felvillant bennem a gondolat, hogy azért arra nagyon kíváncsi lettem volna, mit adtak ebédre, de inkább nem mentem vissza). És elvonultam ide, az óbudai menedékbe. Pár napot itt töltök, ahol is életemet csupán a még napokig magamnak beadandó injekciók árnyékolják be, de azok nagyon.
Gondolkodtam, lehet-e reklámozni eü. intézményt, de arra jutottam, hogy ugyan már miért ne lehetne, főleg ha nem szidni, hanem dicsérni akarom, mert ugyan senkinek nem népünnepély egy operáció, de engem valóban semmiféle rossz élmény nem ért a kórházi tartózkodásom alatt, mármint olyan, ami az ottani rendszertől, feltételektől, körülményektől és emberektől függ. Tehát elmondom ország-világnak, hogy ha már kórházba kell kerülni és ha már muszáj operáltatnia magát az embernek, akkor a SOTE (pontosabban SE) Transzplantációs és Sebészeti Klinikája remek hely, Piros doktor pedig - ahogy a 85 éves szobatársam, Manyi néni megállapította - egy tündér.
Köszönöm mindenkinek a jó hosszú ideig, majd' négy hónapig tartó drukkolást, a körülményekhez képest jól vagyok, még egy kis dógom van, aztán majd gyüvök, csók!

2010-08-01T12:30:00.001+02:00

Ezt az ismertetőt kaptam a kórházban a felvételkor és nekem ugyan nincs pillanatnyilag szükségem vérre - illetve nem tudok róla, hogy hiány lenne ott a klinikán - beteszem ide, hátha bárkinek új információval szolgálhatok vele.
Azt ugyan ez az írás nem fejti ki, mit is jelent pontosabban az a bizonyos irányított véradás - tehát azt még tudni kell, hogy bármilyen vércsoportú véradó adhat és kérheti hozzátartozója, ismerőse részére személyre szólóan elkülöníteni a tőle levett vért, aztán majd a központ cseréli az illető betegnek szükséges vércsoportra (nem tudom, érthetően fejeztem-e ki magam, az a lényeg, hogy a véradónak nem szükséges az illető beteggel azonos vércsoportúnak lennie).

Én pedig most elköszönök, remélhetőleg csak pár nap (rosszabb esetben 8-10 nap) erejéig, addig is hallgassatok ott oldalvást retrózenét retróhangulatban, aztán mire kizenéltétek magatokat, majd jelentkezem. Hogy egy nagy klasszikust idézzek:

Elmentem, mingyár gyüvök, dógomvan.

2010-08-01T11:47:00.005+02:00

Milyen kár, hogy a blog alapértelmezetten nem hangos, mert akkor élő helyszíni közvetítést adhatnék a jelenlegi hangulatról itt, szűkebb hazámban. Pillanatnyilag ugyanis az ablakomtól kb. 5 méternyire egy csacsi iázik, de kegyetlenül. Tudjátok, milyen az, amikor egy szamár amúgy istenigazából elengedi magát és kiereszti a hangját?! Hát valami iszonyú. Személy szerint én elkezdtem hangosan röhögni, de csak mert most éppen olyan kedvem van, hogy nekem már minden mindegy és még eme vasárnap délelőtti csendéletet tarkító intermezzót is viccesnek találtam.
És a csacsi nem átmenő forgalomban vett részt, vagyis csak elhaladt itt az úton, nem ám, hanem a második szomszéd vette nemrég, úgyhogy marad, sőt még nőni fog, merthogy csak négy hónapos a szentem. Amikor a gazdája kiviszi a fűre legelészni, minden kisgyerekes autó megáll, kiszállnak, a gyerekek megcsodálják, ezen kívül minden ismerős lovas szekér megáll, leszólnak a gazdának, megbeszélik a jószág nacionáléját, kitől vette, mennyiért (negyvenezerért), mennyi idős, stb. "És mit akarsz vele, Jani? levágod?" - kérdezte tegnap M.J. a szekér tetejéről. "Á, dehogy, Isten őrizz!" - mondta Jani, így mindenki megnyugodott. Mondjuk, fogalmam sincs, hogy akkor mégis mit akar vele, ugyanis szekerük már rég nincs, csak két traktorjuk van, meg autóik, dehát majd valamire biztosan jó lesz még ez a nyomorult pára. Addig meg ordít, még szerencse, hogy nem folyamatosan.
Ja, és mellette ott legel az egy szem birka is, aki meg néha béget, de úgy szól, mint egy tüdőtágulásos repedt fazék. Szóval, ilyenek mennek nálunk manapság.

2010-07-31T10:49:00.003+02:00

Hú, de izgi! A tegnapi McLeod-epizódból már gyanítható volt, de utána az előzetesből ki is derült, hogy Nick mégis él, hurrá! Tudtam én, hogy nem lehet egy sorozatíró ennyire béna, hogy sorra meghalasztja a főszereplőket, bár először igen mérges voltam, hogy nem volt elég Claire halála, most még Nick is, nincs igazság a földön - na de mégis van, mert Nick visszatér. Aztán most kapcsoltam, hogy nekem hiába jön vissza a hétfői folytatásban, azt éppen hogy nem fogom látni, sőt a keddit sem (de ha szerencsém van, akkor a szerdait már talán nézhetem Óbudán). Szóval, habár eddig nem töltöttem le belőle egy epizódot sem, most bizony leszedem szép komótosan legalább a következő 3-4 részt, surrog a gép, én pedig megyek és kotyvasztok valamit magamnak erre a két napra, megfőzöm az utolsó két ebédemet, aztán kezdődik a koplalás és egy darabig nincs kaja, legalábbis keddig biztosan.
Kikapcsolódásként pedig délután Magnumot nézek, mert most már holnap estig semmi stressz, csak az élvezet, mert megérdemlem.

2010-07-30T15:47:00.004+02:00

Helyzetjelentés: műtét hétfőn, vasárnap estére kell visszamennem, most pedig már itthon vagyok kimenőn, ahogy ott mondják. Ezzel tulajdonképpen a részletkérdéseket érintő bizonytalansági tényezők kipipálva, már csak át kell vészelnem azt az egy-két nehéz napot, dehát mi az nekem? Mivel hozzájárultam, hogy orvostanhallgatók megkereshessenek (gondoltam, felőlem ugyan jöhetnek, hadd tanuljanak, életemet és véremet az orvostudomány fejlődéséért), ezért aztán amíg a fejleményekre várakoztam, négyen is jöttek, elhurcoltak egy vizsgálóba, ától cettig kikérdeztek, megvizsgáltak, aranyosak voltak, jól elvoltunk. Egy vietnámiféle fiúcska mérte a vérnyomásomat, kétszer is megmérte a lázamat (digitális hőmérő, halkan füttyög az ember hóna alatt, na hiszen, most találkoztam ilyennel életemben először), szóval ilyesmik történtek.
Egyelőre csak jó tapasztalataim, sőt, nagyon jó tapasztalataim vannak. A főnővér háromszor kért elnézést és köszönte meg a türelmemet, mivel kb. fél óráig még nem tudták felszabadítani az ágyamat (az eddigi lakójáért ugyanis nem jött a mentő) és kétszer kérdezett rá, hogy tényleg nem gond-e, ha ugyanezen okból egy ideig a folyosón kell ücsörögnöm. Mindezekből és sok más egyéb jelből is azt szűrtem le, hogy itt aztán nem kezelik az embert érzéketlen fadarabként és amikor ilyesmiről képet alkotok, nem győzöm hangsúlyozni az empátia fontosságát. Mert ez nem pénzkérdés, csupán csak egyszer kell igazán komolyan végiggondolni, hogy a beteg, amikor tele szorongással, félelmekkel és bizonytalansággal, belép egy ilyen intézménybe abból a célból, hogy az ott dolgozókra rábízza az életét, akkor mit él át. Na mármost, ha az orvosegyetemen már az elején felmérnék, képes-e az illető hallgató ilyen empátiára, akkor nem kerülne ki onnan ennyi, már fiatalon elfásult, kedvetlen és érzéketlen doki. De még akiről ott kiderül, hogy nincs igazán birtokában eme képességnek, biztosan annál is lehetne ezt fejleszteni.
Ráadásul a szomszédos ágyon egy ma délelőtt (!) epeműtött fiatalasszony ébredezett, aki saját bevallása szerint is sokkal rosszabbra számított, ám egészen tűrhetően érezte magát, angolul társalgott a vietnámi fiúval és mindössze annyi volt a kellemetlensége, hogy nehezére esett nyitvatartania a szemét. Úgyhogy magamnak is hasonló jókat kívánva némileg megnyugodva kiröppentem a klinika kapuján és hazahúztam, mint a vadlibák.

2010-07-25T21:33:00.004+02:00

A Weather Underground azt mondja, 16 fok van, az Accuweather meg azt, hogy 15, na mármost nekem igazán mindegy, mert egy biztos: hideg van. Tegnapelőtt ilyenkor még azon mesterkedtem, hogy legalább valahonnan egy kis levegőt kapjak, ma meg... Nem embernek való 48 órán belül húsz fok különbség.
Lassan beleáll a gyomromba az a jellegzetes szorítás, mely tévedhetetlenül jelzi, hogy ez már az a hét, melynek péntekjén be kell mennem a kórházba és ahogy magam ismerem, az a szorítás meg is marad majd. Persze azt is mondhatom, hogy na, csakhogy eljutottam idáig, meg azt is, hogy jesszus, már ezen a héten? Nézőpont kérdése az egész, pillanatnyilag azonban a kétféle felkiáltás párhuzamosan és egymással keveredve működik. Egy szó, mint száz, most az egyszer nagyon jó lenne két-három héttel öregebbnek lenni.
Ja, és kb. egy hét múlva ne legyen 30 foknál több (igazából még az is sok, de tudom, addigra jön a felmelegedés), valamint legyen elég RH-pozitív vér a vérellátónál (mert a diétát még bírnám, csak a várakozást nem), pillanatnyilag mindössze ennyi az igényem, igazán nem sok.

2010-07-14T14:45:00.007+02:00

Ha valaki meg tudná nekem magyarázni, hogy egy vércsoport-meghatározás eredményét a szakrendelő miért nem küldheti át a háziorvoshoz - ugyanúgy, mint a többi laboreredményt - és miért kell a betegnek (taj-kártyájával együtt! ezt külön kihangsúlyozták) személyesen elmenni és átvenni a leletet, akkor ugyan világosítson már föl, lécci. Alapvetően szabály- és törvénytisztelő ember vagyok, de azért mint gondolkodó lény, szeretem érteni a szabályok értelmét. És ennek itten most végképp nem értem, tán mert nincs neki. A háziorvos megtudhatja a vérem tartalmának minden tulajdonságát, csak épp a vércsoportom titok, vagy mi? Ezennel közlöm ország-világgal, hogy nullás rh-pozitív vagyok, de eztet most újfent hivatalosan is meg kell határozni, anélkül nem engedik, hogy felugorjak majd a műtőasztalra.
Aminthogy annak sem fogom fel az értelmét, hogy bizonyos szakrendelőkben - nevezetesen itt a miénkben - külön beutalót követelnek a vérvételhez és külön beutalót a vércsoport-meghatározáshoz. Ma reggel hajnali 7 órától egy teljes órát álltam sorban, mire a regisztrációs ablakhoz jutottam, ahol is kiderült, hogy két beutaló kéne. És ilyenkor tudom, hogy nincs értelme azt kérdezni, miért? mert az elcsigázott hölgy ott az ablak túlfelén csak azt teszi, ami a dolga. A miértet nyilván ő sem érti, de neki szabályokhoz kell igazodnia, ő nem pötyögheti be a gépbe így, mikor az a szabály, hogy csak amúgy pötyöghet. Egyáltalán: a hosszas várakozás alatt végig annak lehettünk tanúi, hogy kilencven százalékban az adminisztráció szívja el az egészségügyi dolgozó energiáját és persze rajta keresztül a betegét. Van-e körbélyegző, miért az Y doktor körbélyegzője van rajta, amikor magát az X doktor küldte (mert helyettesítették egymást éppen, azért), látszik-e a kód, nincs rajta kód (meglett a kód), maga Sz-on lakik, nem ide tartozik (de igen, beírhatod Évikém), jaj, Marikám, segíts, hogy szedjem elő ezt a leletet a gépből? (végül ketten csak előszedték) ... és így tovább, vég nélkül. Persze, hogy mögöttem egy asszony hamarosan kimondta a tutit, mármint hogy azelőtt nem vót ennyi macera, csak amióta vannak ezek a gépek. Nesze neked, korszerű egészségügy.
Mint a fentiekből látható, kezd bedarálni engem az egészségügy motollája és mindjárt az elején elkezdett borulni a projekt, pedig ki volt dolgozva rendesen. De nem adom fel és mint egy régi, azóta elhalt blog mottója írta: túlélek mindent, ha beledöglök is.

2010-07-13T22:18:00.005+02:00

Persze, hogy a legnagyobb hőségben, délután 3 körül bumliztam keresztül a városon, de legalább megérte, mert fogdokitól megnyugtató szavakat kaptam. Később mélyen elgondolkodtam, vajon mitől veszem mindig magától értetődőnek, hogy ez a doki, akihez pontosan 33 éve járok és aki mellesleg pont egyidős velem (ez lényeges a dolog szempontjából), "kitart" nekem életem végéig. De miközben azt természetesnek veszem, hogy nekem már mindvégig ő lesz a fogorvosom, mert hiszen egyidősek vagyunk, eközben a saját életemmel kapcsolatban már egy évre sem tervezek gondolatban sem. Ha bármi szóba kerül, hogy majd öt év múlva, két év múlva, én csak legyintek és már el is hessentem a tervezés árnyékát is. Nem jó ez így sehogy se.

Figyelmemet elterelendő bámultam ki a hetes buszból és mint már oly sokszor, most is elképedtem a Kossuth Lajos utca és Rákóczi út lepusztult mivoltán.De meleg ide vagy oda, azt a hetes busz szaunájából kitekintve is örömmel láttam, hogy a Petőfi téri ortodox templom déli tornyán végre komoly munkálatok kezdődtek. Jó ideje már, hogy vörösréz borítást kapott a csonka torony teteje, nyilván állagmegóvási célból, aztán tovább semmi sem történt, most azonban a másik toronyhoz hasonló formájú építmény emelkedik rajta. Még csak az alakja látszik, mert fekete valamivel van fedve az egész, de ezek szerint előbb-utóbb rendes torony lesz abból, akárki meglássa.

Ilyen volt a templom 1866 előtt:

Ilyen volt 1874 után és állítólag újra ilyen lesz:

2010-07-02T23:12:00.003+02:00

Erősen töprengtem ma reggel, vajon mit szól majd az utca népe, ha egy Johnson Printing Company feliratú pólóban gyalogolok el a telepi zöldségeshez. Sőt, horribile dictu, a pólóhoz még - elveimet félresöpörve - mamanadrág (értsd: mintás selyem hosszúgatyó) lesz rajtam. Aztán úgy döntöttem, sose tudom meg, mit szólnak, ha nem próbálom ki. Kipróbáltam. Az utca népe nem szólt semmit. Egyébként is, a felirat a hátamon volt, tehát még a zöldséges is csak akkor szembesült vele, amikor már kifelé mentem az ajtón.
És miközben meggyel, krumplival és tökkel megrakott nyugdíjas kiskocsimat hazafelé vonszoltam, megdöbbenve tapasztaltam, mennyire nem fogják föl a népek, hogy egy pici gyereknek ez a durva napsütés milyen ártalmas lehet. Találkoztam fiatal nagymamával, aki az ujjatlan, bugyogós napozóba öltöztetett kicsi lányt minden napvédő ernyő vagy bármi védelem nélkül tolta a bébitaxiban, valamint elhaladtam egy ház előtt, ahol a fedetlen teraszon kint ült az anyuka a járókában gagyorászó kisfiúval együtt, mindezt a tűző napon. Nooormális???

2010-07-01T21:49:00.003+02:00

Nagyon szeretném megérteni az okát, de egyelőre kifejezetten a misztikum határát súrolja az a tény, hogy hirtelen elkezdtem jobban látni. Tegnap óta szemüveg nélkül nézem a monitort, merthogy a szemüveggel sokkal rosszabbul látom. Azelőtt jóformán egy betűt se tudtam szabad szemmel elolvasni rajta, most meg simán megy. Ki érti ezt? Vagy hirtelen öregedtem kábé húsz évet? Mert én mindig úgy tudtam, hogy öreg korban a szem valahogy úgy változik, hogy a látás javul. Bár az én szüleimnél ez nem jött be, pedig mindketten elég magas kort értek meg, de például volt egy szomszéd nénink, aki bizony nyolcvanon túl már szabad szemmel olvasott, pedig azelőtt szemüveges volt. Úgyhogy most vagy sokkal több lettem, mint amennyi vagyok, vagy valami parajelenséget tapasztalok magamon, ámbár ez utóbbinak igen kicsi a valószínűsége, mert amennyire észrevettem, nem vagyok jó alany semmiféle hókuszpókuszhoz, velem még lazítógyakorlatokat se tudtak elsajátíttatni, szóval, nem hinném, hogy most csak úgy ripsz-ropsz belémcsapott valami megmagyarázhatatlan izé.
Az ellenben már nagyon is kézzel fogható, hogy mégis át kell szabnom a nyári ruhatáramat, bármennyire is igyekeztem megúszni. Mert az mégse járja, hogy indulás előtt mindent kötözgetek, tűzögetek, keresztülhajtogatok, madzagolok, hogy le ne essen rólam. Vááá, holnap elkezdem az alakítást, de hogy én ezt mennyire utálom!

2010-06-26T20:34:00.002+02:00

Az öregedésnek is van néhány előnye, nem sok, de egy-kettő tényleg van. Ám most nem az önmagamon tapasztaltakról akarok beszélni, hanem arról, amit másokon nagy ritkán megfigyelhetek. A múltkor például betértem egy fotós üzletbe, ahová akárhogy számolom, cirka tíz-tizenöt éve nem tettem be a lábam. Az üzlet a belvárosban van, eredetileg nem is oda akartam menni, de aztán, mivel épp arra jártam, úgy döntöttem, minek gyalogolnék én tovább, itt van két percnyire ez a S.-fotó, akárhogy is nem szeretem, mégis előbb itt próbálkozom.
Ja, hogy miért nem szeretem? Hát kérem, az üzletet nagyon is szerettem, régen sok-sok évig a közelében dolgoztam, és gyakran csak úgy kedvtelésből is be-benyitottam nézelődni. Mivelhogy mindig is adásvétellel foglalkoztak, a legkülönbözőbb fényképezőgépektől, fotóskellékektől kezdve diavetítőkig, diafilmekig, régi háztartási aprócikkeken, csetreszeken át az írógépekig és fotóelőhívó szerkezetekig minden volt ott, mi szem-szájnak ingere. Szóval, a bolttal soha nem volt semmi bajom, sőt. Viszont a tulaj, S. úr egy morcos, barátságtalan, ellenszenves fazon volt. Mondom: volt. Merthogy most belépvén legelőször is azt állapítottam meg, hogy nahát, S. is jól megöregedett, mióta nem láttam. Aztán ez a megőszült, szemüveges, régen-morc S. hangosan köszönt nekem, majd pedig hallom ám, hogy annak az úrnak, akivel épp foglalkozik, ilyet válaszol, hogy: "Mi csak örülünk, ha a vevő örül..." - és egyáltalán, beszélgetett a vevővel, ő, S. úr beszélgetett! És mosolygott! Amikor a vevő (aki érezhetően nagyon lelkes volt, mert valamit megszereztek ott neki, amire már régen vágyott) azt mondta búcsúzóul, hogy "még egyszer nagyon köszönöm, az Isten tartsa meg magukat sokáig... ", ekkor S. mosolyogva azt válaszolta: "Köszönjük, reméljük, megmaradunk!" Tapasztalataim szerint ennyi szöveget azelőtt tíz év alatt összesen nem eresztett ki foga kerítésén, legalábbis a boltban biztosan nem.
És S. velem is kedves volt, beszédes és barátságos. Na, ekkor állapítottam meg, hogy S. úr azon kevesek közül való, akiknek bizony jót tett az az eltelt 10-15 év. Nem sokan mondhatják ezt el magukról, de úgy látszik, van ilyen.

2010-06-24T17:25:00.004+02:00

Ezt kaptam ma postán, igen, hagyományos képeslap, ilyen is ritkaság ma, ebben a bolond nagy elektronikus-virtuális őrületben. Merthogy Éva és Vackor a hétvégén a múzeumok éjszakája keretében ellátogatott a kerületük helytörténeti gyűjteményébe és onnan küldték nekem ezt a régi képeslap-másolatot. Lelkemre köttetett már szombaton, hogy majd nagyon lepődjek meg, úgyhogy amikor ma kiesett a lap a postaládámból - nem, nem a virtuálisból, hanem a valódi, zöldre festettből - akkor így szóltam: jééé!

A János-hegyen száz éve felépült Erzsébet-kilátó jubileuma ugyan csak szeptemberben lesz esedékes, de egy kis előzetes ünneplés sosem árt, nézegessétek! És köszönöm a lapot a feladóknak!

2010-06-18T06:56:00.001+02:00

Hajnali hat óra ötvenkor egy ilyen borús nyári reggelen jólesik nagyon röhögni egy ilyenen.

2010-06-17T21:35:00.008+02:00

Akkor tehát most következik 1962-ből az a bizonyos első félév a gimnáziumban, de leszek olyan lusta és idemásolom a régi bejegyzésemet egy az egyben, legfeljebb helyenként kiegészítem azzal, ami pótlólag eszembe jut.

Szeptember 3 - Hétfő: Évnyitó
- erről a napról annyira emlékszem, hogy a szokásos fehér blúz/sötét szoknyába öltözve a gimi udvarán álltam az I.A osztályosok közt és valami iszonyúan idétlen, az akkori felfogáshoz képest is korszerűtlen, vaskalapos igazgatói ünnepi beszédet hallgattam (ő volt az az igazgatónk, akinek regnálása alatt kötelező volt egyensapkában járni suliba). [Az egyensapka sötétkék volt és borzasztó előnytelen fazonú, mert ha még ellenzős lett volna, az hagyján, de olyan hosszított katonasapka formája volt, ami már alapértelmezetten nem állhat jól egyetlen élő embernek sem. És nem csak járni volt benne kötelező, hanem kötelezően saját pénzből kellett csináltatni, ráadásul előírták, hogy ugyanabban az üzletben. Az üzlet a Rákóczi útnak a Keletihez közel eső vége felé helyezkedett el, valami Sapka és Kalap Ktsz. (vagy Szövetkezet?) volt kiírva a bejárat fölé, mely fölirat ma is nyomaiban elolvasható, ha az ember busszal húz el a bolt előtt, habár a boltban ma már nem fejfedőket árulnak. Oda kellett elzarándokolnunk méretvételre, majd pedig egy-két héttel később az akkori árakhoz képest nagy pénzért, hétszázvalahány forintért átvehettük a rettenetes darabot. Aztán egész évben zajlott a csiki-csuki: a sapkát a táskában tartottuk és amikor reggelenként a gimnázium kerítésénél befordultunk a sarkon, előrángattuk és fölcsaptuk a fejünkre, ugyanis arra a pár méteres járdaszakaszra már odalátott az irodából a diri. Szerencsénkre őt kb. egy év múlva elhelyezték tőlünk és ezzel a sapkáink is funkciójukat veszítve mehettek otthon a süllyesztőbe. Magam csak az iskola jelvényét operáltam le róla, az még ma is őrzöm.]
Közben többen megnyugodva konstatáltuk, hogy a fél osztály már az általánosból ismeri egymást: öten voltunk, akik előtte nyolc éven át egy osztályba jártunk, néhányan pedig a párhuzamos osztályból jöttek, úgyhogy az I.A tele volt ismerősökkel. Aztán bementünk a jövendő osztálytermünkbe, ott az osztályfőnökünk eligazította a társulatot, mindenki egyenként felállt és bemutatkozott, majd pedig megpróbáltunk megjegyezni minden fontos tudnivalót, ami a következő naphoz szükséges volt. De arra emlékszem, hogy nagyon jó benyomásokkal távoztunk, tele voltunk izgalommal és mi, régi ismerősök nagy dumálások közepette csapatostul vonultunk hazafelé.
Aztán másnap beindult az élet. Ahogy elnézem a naptáramat, az első két hónapban több kirándulás is volt.

Szeptember 14 - Péntek: Mezőgazdasági kiállítás
- Ez minden évben ismétlődött, minden ősszel elvittek bennünket Kőbányára a mezőgazdasági kiállításra, nem mintha az annyira érdekelte volna az ifjúságot, de a mi iskolánk mellesleg mezőgazdasági tevékenységgel is foglalkozott, mégpedig az 5+1 szerkezetű oktatási rendszerben. Gyengébbek és ifjabbak kedvéért: ez azt jelentette, hogy hétfőtől péntekig folyt a normál tanítás, szombaton pedig volt a politechnika nevű tantárgy (a későbbi gyakorlati foglalkozás elődje), ami nálunk zöldségtermesztő szakot jelentett, egész pontosan zöldségtermesztő és hajtató szakot, ilyen hülye neve volt. Hogy szombatonként mit csináltunk, abba most ne menjünk bele, elég annyi, hogy mivel a kerületben legalább két téesz is volt, általában ott végeztünk valami idénymunkát és néha, főleg téli szombatokon némi elméletet is felszedhettünk.
[De, de, menjünk csak bele, mit is csináltunk szombatonként a politechnika keretében? Leginkább valamelyik téeszben tevékenykedtünk, a fiúk leggyakrabban trágyát hordtak, lapátoltak, terítettek, mi lányok pedig zöldségféléket palántáztunk (tudod-e, mi az a pikírozás? ha nem, nem is voltál zöldségtermesztő és hajtató), gombát szedtünk - persze nem az erdőben, hanem üvegházban tenyésztett gombát - késő ősszel pedig, amikor már a kezünk is lefagyott, általában a még le nem szedett, töttyedt, gusztustalan, jéghideg paprikákat gyűjtöttük be a sáros földön kókadozó tövekről, de hogy azokat mihez használták vajon akár csak a konzerviparban is, azt el sem tudtuk képzelni. Lehetséges, hogy az alatt a négy év alatt utáltam meg igazán a kerti munkákat, ez persze nem biztos, de hogy a földszeretetemet nem segítette elő ez az időszak, az biztos.]

Szeptember 20 - Csütörtök: Hajókirándulás Visegrádra
- Ez már igazi kirándulás volt, oda-vissza hajóval mentünk. Én már akkor élénk érdeklődést mutattam H. P. iránt - szerelem első látásra, ugyebár - ez aztán az egész hajókázásra rányomta bélyegét, legalábbis számomra. Mentek a szokásos szemezések, beszólások (bár akkor még nem így mondtuk), heccelődések, poénok, szóval, ismerkedtünk rendesen. Emlékszem, visszafelé Tahitótfalunál a híd mellett töltöttünk egy hosszabb időt, azt már nem tudom, milyen okból, talán ott szálltunk volna fel a visszafelé jövő hajóra, még az is lehet, de ez a hely valahogy megmaradt az emlékezetemben.

Október 12 - Péntek: Aquincum
- Hát igen, latinos osztály voltunk, vagyis az orosz mellett nem németet vagy franciát tanultunk, mint a többi párhuzamos osztály, hanem latint. Úgyhogy az aquincumi kirándulás már ennek jegyében telt. Nekem főleg a víziorgona jelentett nagy élményt, meg a régi római sírkövek bevésett feliratainak sillabizálása, na és maguk a romok, elsősorban a romok! A falmaradványok, ahogy a régvolt házakat mutatták, ahogy beléjük, közéjük lehetett képzelni a szobákat, a fürdőket, a padlófűtést! És persze az embereket, akik azokban a helyiségekben laktak, éltek, akik azokon a köveken lépkedtek, amelyeken mi is. Ez fogott meg legjobban az egészből.

Október 13 - Szombat: Kevélynyereg
- Erről nem emlékszem túl sokra, valahogy eltúrázgattunk egészen a kevélynyergi turistaházig - merthogy akkoriban mindenfelé működtek ám turistaházak! Különféle komfortfokozatúak voltak, amin nem valami többcsillagosságot kell érteni, hanem hogy mondjuk, négy-ötszemélyes, avagy tízszemélyes hálótermek voltak-e az illető házban, illetve hogy lehetett-e meleg kaját kapni, vagy csak a saját elemózsiádra számíthattál. A legtöbb turistaházban sem villany, sem víz nem volt, viharlámpák vagy petróleumlámpák, illetve közeli forrás vagy ciszterna szolgáltatta a komfortot. Nomád életmódra voltak berendezkedve, de nagyon népszerűek voltak.
Bár ennek a kirándulásnak nem emlékszem a részleteire, de van hozzá egy képem: egy osztálytársammal, V. Magdival állunk itt a Kevélynyereg felé vezető úton egy turistajelzés alatt. Érdemes felfigyelni mindkettőnk visszafogottan elegáns túraöltözékére: Magdin egy sötétkék mackóruha volt, rajtam pedig valamilyen szövetnadrág, no és A MACKÓFELSŐ! Nem akármilyen ám, hanem ez még annak a mackóruhának a felsőrésze, amit 1957 telén a külföldről érkezett segélyadományból kaptam az általános iskolában. Na mármost, öt évvel azelőtt valamivel azért alacsonyabb lehettem, úgyhogy 1962-re a nadrágját régen kinőttem már, viszont a felső megmaradt épségben és még mindig szolgált. Kék volt, de nem sötétkék, hanem nagyon szép élénk égszínkék, a nyakán, derekán, csuklóján fehér-kék csíkos passzéval, tényleg szép volt és ezek szerint tartós is. Itt ugyan már látszik, hogy hosszában alig ér a derekamig, de azért én csak hordtam, míg szét nem ment annyira, hogy szalonképtelen lett szegény.

Milyen bejegyzések vannak még szeptember-októberben? Hetente rendszeresen ismétlődik a Tánc szó, néha csütörtökön, pénteken, de legtöbbször a szombati napokon. Ez bizony a tánciskolát jelentette. Mert beiratkoztam a gimiben indított tánciskolába, ahová aztán a megfelelő napok délutánján immár átöltözve, köpeny nélkül, kiglancolva visszamentem otthonról.
Nem voltam őstehetség, azt nem lehet rólam állítani, ezért aztán olyan nagyon nem élveztem ezt a dolgot, tele voltam gátlásokkal, de amennyire emlékszem, nemcsak én, hanem a többiek is, fiúk és lányok egyaránt. Feszélyezetten mozogtunk, valahogy mindenkinek kötelesség volt az egész, ez érződött rajtunk mindvégig. Látom, beírogattam mindegyik tánciskolai naphoz a neveket, akikkel azon az órán táncoltam - hát bizony, közülük sokról már azt se tudom, kik voltak. [Azt viszont tudom, hogy kivel szerettem a legjobban táncolni: B. V.-vel (ha már a szívem csücske H. P., mint afféle akkori nagy macsó, be sem iratkozott a tánciskolába) és bejegyzéseim szerint elég sok alkalommal táncoltam is vele.]
A tánctanárnő megtanította nekünk az alapvető klasszikus táncokat, keringőt, tangót, szvinget, meg némi latinokat, rumbát, aztán a csacsacsát, ilyesmit, no meg az akkor befutott twistet! Az volt az egészben a legjobb, azt mindenki élvezte.
Hogy én, természetem ellenére tulajdonképpen miért iratkoztam be, arról valami halványan dereng, mintha apám noszogatott volna, hogy nem árt az, ha megtanulom a legfontosabb táncokat, meg hogy legalább jobban megismerkedem a többiekkel, és így tovább - azt hiszem, Apu szeretett volna az akkor normálisnak számító tizenéves "társasági élet" felé terelgetni, bármennyire is idegennek látszott az a világ tőlem és én is idegenül mozogtam abban a világban. Aztán elmúlt a tánctanfolyam és maradt a suli, az osztály, a barátságok, szerelmek, maradtak a lelkizések a lányokkal és maradtak a fiúk, akik engem mindvégig havernak kezeltek, mert olyan jól kijöttem velük (nesze nekem!) - szóval, így kezdődött középiskolás pályafutásom pontosan negyvennégy [hoppá! azóta már 48] évvel ezelőtt.

Ennyi volt az 1962-es noteszomban. Kár, hogy a későbbi években már nem vezettem ilyesféle naptárakat, mert azért mégse voltam igazi bloggerpalánta, naplót pedig kifejezetten a fióknak-minek-írjak elv miatt sosem írtam. Mennyi mindent lehetne pedig most összehozni ilyenféle noteszekből!
Végezetül íme a gimnáziumi jelvényünk a súlyos emlékű sapkánkról:

2010-06-16T23:45:00.003+02:00

Megköszönve mindenkinek az eddigi drukkokat, jelentem, változott a műsor, műtét egyelőre nem lesz, csak jóval később - no nem mintha azóta hipp-hopp eltűntek volna azok a fránya köveim, nem, ők megvannak és remélem, nyugton is maradnak még jó bő hat hétig. Vettem egy nagy levegőt és váltottam, kórházat, orvost, mindent. Ez van.

2010-06-15T11:19:00.008+02:00

Bár fogadkoztam, hogy nem nézek utána, de aztán most mégis utánanéztem. A legbiztosabb keresőszó a tánciskola volt, mert arról mindenképpen szónak kellett esnie a gimnázium első félévét tárgyalván.
Mondjam-é, mit találtam? Talált, süllyedt: egy jó hosszú bejegyzést 2006. szeptember 1-jén a notesz második feléről, a gimi első félévéről. Úgyhogy ha pozitív szemszögből próbálnám nézni ezt a mindentelfelejtős-tyúkeszű mivoltomat, tulajdonképpen hasznomra is fordíthatnám a dolgot, nevezetesen, ha több évre visszalapozva időnként kikapdosnék egy-egy viszonylag jól sikerült régi pósztot és amikor nincs ihletem, egyszerűen betenném és kész.
Arról az 1962-es nyárról viszont tényleg nem írtam 2006-ban sem, tehát tartsunk időrendet, először is jöjjön a folytatás.

Hazatértünk a búcsúkirándulásról és a következő héten június 20-dikán, szerdán lezajlott az évzáró. Ezt írtam be ahhoz a naphoz: Évzáró - bankett. Amikor ezt most olvasom, próbálok visszaemlékezni, hol is volt a bankett, meg hogy milyen volt, de semmiféle emlékképem nem ugrik be róla.
Aztán 25-dikén, hétfőn: Beiratkozás. Azaz beiratkoztam a helyi gimnáziumba. Ez akkoriban még sokkal egyszerűbben ment, mint ma, valamikor a tél végén beadtuk a jelentkezési lapokat és nem ezerféle helyre, hanem csak kettőre vagy háromra. Felvételi a sima gimikben nem volt, csak a valamire szakosodottakban. Apu elkísért a beiratkozásra, ott összetalálkozott ismerős kollégákkal, többek közt Juhász tanár úrral, akinek, mit ad Isten, épp szeptembertől lesz majd új osztálya, ráadásul orosz tagozatos osztály, ahol a második idegen nyelv a latin. Mindketten tudtuk, hogy ez kell nekem és ezzel máris eldőlt, hol a helyem: az első á-ban. Beírtak, örültünk, hazamentünk. Így tanultam én ezután négy évig latint, aminek igen sok hasznát vettem és veszem ma is. Nagyokosok rá két évre aztán központilag kitalálták, hogy minek a latin a magyarnak és slussz-passz beszüntették a középiskolai latinoktatást. Így mire egyetemre kerültem, a magyar szakon az első évi fonetika szemináriumon a többiek, akik két évvel voltak fiatalabbak és a latinoktatásból már kimaradtak, vért izzadtak például a hangképző szervek és a különféle hangok latin neveinek tanulásával, a csoportból mindössze ketten voltunk, akik erőfeszítések nélkül vágtuk a témát, egy szegedi fiú és én.

Ezzel aztán tényleg elfelejthettem az iskolát, legalábbis egy nyár erejéig. A nyár pedig itt volt, de nagyon. A noteszben elfogytak a bejegyzések, egész júliusban kétszer írtam be valamit, egyszer azt, hogy fodrász (nyilván jól levágattam a hajam, de persze úgy, hogy elöl frufrut fésülhessek, ha Anyu nem látja, mert ő mindig azt szerette, ha "látszik az a szép, magas homlokod", én meg kifejezetten utáltam, ha látszik az a szép magas homlokom, no meg Audrey Hepburn-nek is frufruja volt és ez igen sokat nyomott a latban), egy vasárnap, július 13-dikán pedig ezt:

Picivel sétáltunk. Eső.

Pici a barátnőm volt, többször is írtam már róla, ő az, aki már hatéves korunkban, elsőben az első napon "kiválasztott" engem, amikor a terembe lépvén tétován megálltam. Annyira élénken emlékszem a jelenetre, ahogy mindjárt az ajtó melletti utolsó padsorból kikúszott egy tömzsi kislány, emlékszem, világoskék kardigán volt rajta az elején kis színes virághímzéssel, majd azt mondta: gyere, ülj ide mellém! Így lettünk barátnők Erzsivel, akit mindenki Picinek becézett, pedig később megnőtt ő is, elbírta még azt a hatalmas tangóharmonikát is, amire a szülei taníttatták. Már kicsi korában jobban rajzolt mindegyikünknél, a képzőművészeti gimnáziumba került és bár én a helyi gimnáziumba jártam, a szoros kapcsolat végig megmaradt. Hétvégeken összejártunk, iskolai szünetekben együtt néztünk kiállításokat, ami neki kötelező volt, nekem meg szórakozás. Amikor leérettségiztünk és egyikünket se vették fel sehová, munka után együtt jártunk varrótanfolyamra, meg egy kerületi képzőművész körbe rajzolni. Aztán én mégis egyetemre kerültem, ő meg férjhez ment, született öt gyermeke és ma már tizenöt unokája van.
Tehát ezek szerint vele sétáltunk azon a vasárnapon is, amint ez gyakran előfordult. Talán bementünk a ligeti cukrászdába, talán ettünk egy krémest vagy tátracsúcsot, így szoktuk ugyanis, ha volt rá pár forintunk. Ha nem volt, akkor csak mentünk, mentünk és beszélgettünk.

Ettől kezdve szeptemberig nincs egyetlen bejegyzés sem. Van viszont a notesz végén egy kétoldalas lista, tanulságos korrajzként egy tizennégy éves bakfistól (akkor még nem tinik voltunk) 1962-ből a késő utókornak (és persze muszáj lesz majd minduntalan közbekotyognom):

Holmik a nyaraláshoz

blúzok: nylon, fehér, drapp, kék frottír, fehér frottír [próbálom kitalálni, milyen volt ez a két különböző színű frottír blúz, de nem emlékszem, pedig több akkori ruhámat most is látom lelki szemeimmel - a nejlon blúzt fehér volt, R. néni varrta a szomszéd utcából, az volt az ünneplő blúzom, könyékig érő ujja volt, méghozzá enyhén puffos, bár én utáltam a puffos ujjat, de ez anyagánál fogva alig látszott annak, ugyanis szerencsére nem volt tartása neki. Izzadni viszont remekül lehetett benne.]

szoknyák: piros pettyes, kék pettyes, alsószoknya [hát igen, az alsószoknya! fehér vászonból, lent legalább húsz centi széles húzott fodorral és keményítve ám az egész!]

egyéb: short, fürdőruha, két fehér zokni, kötöttkabát, kendő, mackóruha, esőkabát, fürdősapka, harisnya, zsebkendők, fehérnemű [hogy mire kellett a fürdősapka a Balatonhoz, fogalmam sincs és arról sem, hogy miért nem írtam föl a vietnámi papucsot, ami olyan volt, mint ma ez a lábujjközti két pánttal ellátott izé, csak olcsóbb.]

[végül némi sorköz kihagyása után, talán szintén az egyéb kategóriához szánva odaírtam a következőket:]

Tüskevár, 2 füzet, ceruza, toll, radír, olló, cérna, tűk, gyűszű [a Tüskevárt biztos, hogy már nem először olvastam akkor, mert jóval korábban került először a kedvenc könyveim közé, de azért érdekes, hogy azt vittem nyaraláshoz, a két füzettel nem tudom, mi volt a szándékom, a gyűszű pedig nem nekem kellett, mert én sose szerettem, nem is használtam, Anyu ellenben mindig gyűszűvel varrt.]

Hogy hol nyaraltunk azon a nyáron, már nem emlékszem, de szinte biztos, hogy Zamárdi felsőn vagy Oláhék kicsi házában, vagy Hontiék félig kész nagyobb, több szobás nyaralójában az ő népes családjukkal együtt. Épp nemrég került a kezembe Honti néni szintén hatvanas évekből származó levele, melyben a kiadó szoba árát és paramétereit írja le, napi 20 forintért kaptuk a szobát ágyneművel, de az ágynemű huzat nélkül volt értendő, tehát azt vinni kellett.
Nos hát, ennyit 1962 nyaráról.

(folyt. köv.)

2010-06-14T14:20:00.008+02:00

Gyerekek, nem az itt a gond, hogy néni vagy nem néni, hanem hogy tényleg kezdek hülyülni. Kerestem valamit a blogomban és teljesen véletlenül ráakadtam egy pósztra, melyben már felhasználtam a kis noteszt, sőt átfedések is fellelhetők (mi több, még ellentmondás is, bár jelentéktelen). Folytassam én még egyáltalán a témát? Vagy mire megírom, kiderül, hogy a gimis első félévet is régen kimerítettem, csak nem emlékszem rá??? Nem, nem fogok keresőszót beírni, hogy ellenőrizzem, pedig lenne ötletem, de azért se. Ha dupla lesz, hát dupla lesz. Ez van.

De ne reménykedjetek, folytatni fogom.

2010-06-13T00:28:00.001+02:00

Lám, miből lesz a ~~cserebogár~~ blogger? - vigyázat, csak erős idegzetűeknek, mert hosszú!

Amikor egy-két évvel ezelőtt megtaláltam az 1962-es évre szóló ütött-kopott kicsike piros zsebnaptáramat, már vissza se süllyesztettem a nagy dobozba, melyből előkerült, mert éreztem, hogy majd egyszer, ínségesebb blogkorszakomban felhasználom én ezt még. Azóta ott figyelt egy polcon némely gyakrabban használt apróság között és amikor tegnap odanyúltam valamiért, levettem és belelapoztam. Néha felvisítottam, időnként elképedtem, valahogy úgy, mintha annak idején nem én írtam volna bele, amit most látok.
A noteszt 1961 végén kaptam és úgy látszik, eleinte amolyan naplófélének szántam, mert az első bejegyzés, mely 1962. január 5-dikén, pénteken keletkezett, imígyen szól:

Sokat tanulok a jegyzetekből, majdnem minden kérdésre tudok felelni.

Jé, gondoltam, miféle jegyzetek és milyen kérdések lehettek vajon? De aztán a következő bejegyzés 6-dika szombatról, nyomban megvilágította a rejtélyt:

"Ki tud többet a Szovjetunióról?"
I. Kapitány Gabi
II. Kovács Imre
III. Benedek István

Újszülötteknek mondom, hogy azokban az években országosan dívott egy ilyen vetélkedő, arra készültünk és íme, ki lett a nyertes? Na ugye, hogy már az őskorból ismerjük egymást Gabival. :-)
De ha nem is naponta vezettem a naplót, elég sűrűn beírtam mindenfélét ebbe a naptárba. Például, ha kaptam valamit, mint január 9-dikén:

A Mimi nénitől egy piros sapkát kaptam.

Mimi néni az egyik barátnőm, Marika édesanyja. Ők már évekkel azelőtt elköltöztek a kerületből, de továbbra is tartottuk a kapcsolatot, összejártunk, Marika nyáron nálunk nyaralt két-három hétig és ez még sokáig így volt. A piros sapkára most is emlékszem, de arra már nem, amit január 14-dikéhez írtam róla:

Anyu kötött egy piros sálat. A sapkát este fölvettem, de szűk.

Aztán január 20-dikán, szombaton, gondolom, a következő hétre "kineveztek ügyeletesnek". Nem tudom, akkor örültem-e ennek, mindenesetre 22-dikén, hétfőn már biztosan nem, no és megint az a fránya sapka:

Ügyeletes vagyok. Nagyon ócska dolog.
Fölvettem a sapkát. Csupa nátha vagyok.

Valamint 21-dikén, vasárnap nálunk járhattak Marikáék, mert az aznapi bejegyzés így szól:

Névnapom.
A Marival végre kibeszélgethettük magunkat.

Időnként beírtam, hogy milyen jegyre feleltem, milyen osztályzatokat kaptam egy dolgozatra, sőt február 9-dikén lerajzoltam a kabátot, amit ezek szerint aznap kaphattam. Tudom is, milyen volt, nagyon szép kék színű szövetből készült, a szövet visszája pedig vékony kockás mintázatú volt. Még évekig hordtam, mert annak, hogy 13 évesen megálltam a növésben - épp elég magasra nőttem már, úgyhogy ideje volt - megvolt az az előnye, hogy ha kellően jó anyagból készült valami, azt addig viselhettem, amíg a ruhadarab bírta. Ez persze nem volt mindig ínyemre, de például ezt a kabátot nagyon szerettem.

Február 11-dikén beírtam, hogy "osztályrendezvény" és odarajzoltam egy szívet, benne egy arab kettes számmal. Hát igen, ez műsoros, táncos buli volt, a belépéskor mindenki kapott egy számmal ellátott papírszívet, amit talán kitűztünk magunkra, ha jól emlékszem. Van ott annál a napnál apró betűkkel egy monogram is, de fogalmam sincs, kit takar. Arra ugyan élénken emlékszem, hogy ki volt az, akivel én akkor este nagyon szerettem volna táncolni, de neki egész mások voltak a kezdőbetűi. Felkért ugyan egy srác a fiúsuliból, táncoltunk is valamennyit, aztán egyszercsak szó szerint ezt kérdezte: "kedveled a kidobósat?" - nem emlékszem, mit feleltem, de nem figuráztunk kidobóst, az biztos. Szerintem őt fedik a kezdőbetűk, de mint látható, nem hagyott mély nyomot bennem a találkozás. Azt viszont nagyon is tudom, hogy az én titkos választottam ügyet se vetett rám, ettől számomra eléggé szomorúan végződött az este, hát így jártam.

A naplócskát február közepéig vezettem ilyen nagy vehemenciával, majd pedig nem tudom miért, de egészen április végéig szinte semmit sem írtam bele. Aztán meglódult az élet és újra bevéstem minden apró-cseprő és nagyobb eseményt. Olyanokat, mint az üzemlátogatás a taneszközgyárban (emlékszem, nagyon tetszett), és hogy legkedvesebb tanárnőmnek, Ilonka néninek megszületett a kisfia, aztán május 9-dikén készült a nyolcadikos osztályfényképünk és ugyanaznap láttuk a Maros moziban Anyuékkal A vád tanúját Marlene Dietrich-hel és Tyrone Power-rel (Charles Laughtont meg sem említettem a bejegyzésben, pedig a mai eszemmel ő ért legtöbbet abban a filmben), meg hogy tüdőszűrésre vittek bennünket, valamint, hogy május 23-dikán megnyertem a kerületi orosz versenyt. Június 4-dikén kaptam egy fürdőruhát, 7-dikén pedig egy cipőt, melyet persze oda is rajzoltam. Június 9-dikén, szombaton volt a ballagásunk, 11-12-dikén pedig lezajlottak a vizsgák. Igen, vizsgáztunk is nyolcadik végén, akkoriban ez még így ment, bizony.
És aztán június 14-től 16-ig tartott a búcsúkirándulásunk Törökmezőre és környékére, ezt a következőképpen örökítettem meg az utókornak:

14 csütörtök
Bp. - Zebegény - Törökmező
Törökmező - Fehér-hegy
Vacsora: pörkölt krumplival, saláta

15 péntek
Törökmező - Kisinóci turistaház
Vacsora: csontleves, resztelt máj rizzsel, saláta

16 szombat
Törökmező - Nagymaros - Visegrád - Vigadó téri hajóállomás
Ebéd: csontleves, rántott hús krumplival, saláta, dobostorta, meggylé

Törökmezőn nem akkor jártam először, mert a környéken többször is nyaraltunk, hol Diósjenőn, hol pedig Zebegényben, és mindig nagy kirándulásokat tettünk, többek között Törökmezőre is, úgyhogy én már ismertem a helyet. De erről a kirándulásról fennmaradt egy másik dokumentum is, egy képeslap, amit a kirándulás második napján ceruzával írtam, megcímeztem és hazaküldtem. Hogy mikor ért oda, nem tudom (még az is lehet, hogy előbb otthon volt, mint én, hiszen szombaton is járt a posta), de ha most elolvasom, pontosan átérzem annak az alig tizennégy éves kislánynak a gondolatmenetét, aki akkor voltam: előbb fecsegtem arról, hogy eddig hol jártunk, mit láttunk, hogy meleg van, aztán amikor már vészesen fogyott a hely a lapon, rádöbbenhettem, hogy még egy szóval sem nyugtattam meg az anyai szív aggodalmait és akkor odavéstem egyre kisebb betűkkel, hogy nagyon jól érzem magam, meg hogy "reggel ittam teát és holnap is" - hogy ez miért volt fontos, arra már egyáltalán nem emlékszem, de Anyu valamiért nyilván a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül igyak teát (?), és végül, mivel már sehol sem volt hely, a lap sarkába bekeretezve, felkiáltójellel is nyomatékosítva beírtam: "Nincs semmi baj!"

(Ez az a bizonyos képeslap, alatta pedig a törökmezői turistaház egy 2008-as felvételen. Megnyugtató, hogy nem tűnt el, mint a legtöbb régi turistaház, nem hagyták összedőlni és széthordani, nem lett belőle felismerhetetlenül átépített ilyenolyan luxuscentrum vagy egyéb.)

A noteszt pedig majd lapozom még tovább, mert a nyolcadikat ugyan kijártuk, de jött a gimnázium első évének első féléve, az is elég tanulságos. Szóval, folyt. köv.

2010-06-12T17:33:00.004+02:00

Tehát az előző témához még eszembe jutott, hogy igen, például mondhatta volna, hogy ...ajánlhatok önnek... stb. vagy egyszerűen ki is hagyhatta volna a megszólítást, úgy is rendben lett volna. De valahogy teljes természetességgel jött szájára a mondat, pedig szerintem én nem is vagyok külsőre olyan igazán nénis, legalábbis remélem. Az tény, hogy fehér a hajam, dehát ugyan nézzenek meg már jobban, könyörgöm. Nem járok szürke-feketében, nem veszek föl mintás selyem mamanadrágot (mifelénk így írják az árusok a táblát arra a vékony, mintás műselyemből varrt gatyóra), aztán meg tegnap is kifejezetten élénk mintás cuccban voltam, nem vonszoltam görnyedten nyugdíjaskocsit (azt csak ide a közeli kis közértbe szoktam elvonszolni, bár mióta tejet nem iszom, más nehezet pedig nem cipelek ebből a méregdrága kis boltból, azóta a kocsit teljesen kivontam a forgalomból), a hajamat nem hordom öregnénisen, hanem kifejezetten sportlédire jellemző rövidre van vágva (wow!), valamint nem is látszott a hangulatomon sem az élet súlya. No és kérem szépen, tizenöt kilót fogytam, emlékeim szerint a hetvenes évek végéig voltam utoljára ennyi kiló, mint most, pillanatnyilag semmit nem tudok egyből felvenni, csak ha kb. tíz centivel odébb varrok rá gombot, kapcsot, egyebet, lassan elvisz a szél - hát nem tudom, mi kell még, hogy ne nézzenek néninek. :-)
Aztán még Rhumel kommentjéről merültek fel emlékezetemben olyan esetek (bár nem velem történtek, csak gyakran voltam fültanúja), amikor kortól függetlenül ledrágámozzák, sőt learanyomozzák az embert, de a legviccesebb az volt, amikor egy régebbi munkahelyemen a büfés hölgy mindenkit husizott. Sorra került a pultnál a delikvens és biztos lehetett benne, hogy Zsuzsika így fordul hozzá: "Mit kérsz/mit adhatok, husi?" - ezt évekig emlegettük a kollégákkal nagy nevetések közepette és ha magunk között valaki viccesen husinak nevezte a másikat, mindenki tudta, hogy Zsuzsira gondol. Tőle tanultuk és szállóige lett köztünk az az inkább piaci szállítókra jellemző felkiáltás is, melyet ő olyankor hallatott, amikor az érkezett árut a vevők között cipelte be a raktárba: "Vigyáztam!" - de ha úgy vesszük, ez már inkább szaknyelv, ugyebár.
Ja, és még ami ennek kapcsán felmerült a múlt ködéből: valamikor úgy a kilencvenes évek elején történt még Rákosligeten, hogy egy lomtalanítás alkalmával percenként húztak el az utcán a lomokra vadászó csapatok, Apu kint motoszkált a teraszon, amikor is egy megélhetési gyűjtögető bekiáltott neki: "Nincs valami vasáru, papa?" - mire az én apám félhangosan, de azért érthetően: "Papa az öregapád!" Mi meg Anyuval az ablakon keresztül vihogva, de azért ijedten pisszegtük, hogy "hallgass már, gyere be, még beugrik és megver!" Apám akkor olyan 75 és 80 közt volt. :-)

És valóban, akár néni, akár sem, örökifjak vagyunk... hmm, vagyis inkább törekszünk rá, hogy azok legyünk, még ha időnként száz évesnek is érezzük magunkat.

2010-06-11T21:42:00.003+02:00

Hát kérem, ilyen se történt még velem: ma a Sparban lenénizett a pénztárosnő. Kedvesen, barátságosan, természetesen, de lenénizett. Valahogy így: "Ajánlhatok a néninek egy akciós szemeteszsákot? Ennyi centis, ennyi súlyt bír el, és csak ennyibe meg ennyibe kerül..." - sorolta, miután bekódolta a cuccaimat a gépbe és mutatott maga mellett a zsáktekercsekre, én meg az első pillanatban nem is értettem, kihez beszél, dehát rám nézett, úgyhogy a címzetthez kétség sem férhetett. Mondtam, köszönöm, van otthon elég - na, majd pont tőle veszek szemeteszsákot, meg aztán tényleg van itthon elég. Futólag eszembe ötlött, hogy szóvá teszem a dolgot, de fölöslegesen egy percet sem akartam vesztegetni, nehogy emiatt késsem le a buszt és igazság szerint nem is jutott eszembe hirtelen semmilyen frappáns mondat, mellyel világosan kifejezhetném azt az érzelmi árnyalatot, melyből kitűnne, hogy egyáltalán nem érzem sértve magam, de mégis megértené, hogy ez nem volt jó húzás tőle.
A nő nem volt annyira fiatal, inkább negyven, mint kevesebb. És ha belegondolok, én tulajdonképpen már tizennyolc éves koromtól kezdve néni voltam, mert az óvodákban és az iskolákban, ahol volt szerencsém dolgozni, természetesen Ági néniztek nemcsak a gyerekek, hanem persze a szülők is. Szóval, nem annyira szokatlan ez nekem, de hogy egy húszegynéhány évvel fiatalabb pénztáros?!

Aztán miközben ezt itt leírtam, jutott eszembe, hogy nem igaz a pószt felütése, hiszen volt itt a kis közértben egy eladó, Terike, aki nagyon aranyosan Ágika nénizett engem, és ezt évekkel ezelőtt le is írtam, csak már megfeledkeztem róla. Hát, ez van. Nem megyek emiatt a Dunának, az biztos.

2010-06-07T10:02:00.002+02:00

Az utóbbi évek árvizei közül szinte mindegyikből maradt egy-egy jellegzetes kép a fejemben, amit nem lehet elfelejteni. Amikor például a vízben rekedt, már-már fejéig elmerülő lovat mentették ki emberfeletti erővel, vagy amikor a hevenyészve, ezer göncbe, csizmába felöltözött asszony állt a vízben és széttárt karral, kétségbeesve nézte, amint pár méterre tőle a háza lassan összedől.
Az idei árvízből két kép már biztosan belémvésődik. Az egyik, amint egy idősebb férfi tehetetlenségében öklével üti a ponyvás teherautó oldalát és sírva hajtogat valami olyasmit, hogy minden odavan, az egész életem munkája odavan. A másik pedig, ahogy valamelyik település utcáján - nem folyómederben, nem, hanem az utcán! - a négy katasztrófavédelmis együtt is alig tudja kivonszolni a mellig érő, iszonyatos erővel sodró áradatból azt a fiatal, életerős férfit.

Nálunk tegnap 32 fok volt, ma még több lesz. A Szent László patak, meg a tó folyamatosan húzódik vissza a helyére, a három iskola beázott mennyezete is lassan kiszárad. Nekünk itt egy szavunk sem lehet, béke van és nyár.

2010-06-04T21:56:00.001+02:00

Jogos a kérdés, milyen műtétem is lesz - nem hirdettem a fajtáját, egyébként epeműtét. De csitt, nehogy valaki megszólaljon, hogy ó, azt ma már pici lyukakkal csinálják, meg hogy semmiség az egész, mert ha ilyet hallok, visszakézből harapok, de nagyon. Aki abban a tévhitben él, hogy az semmi, felvilágosítom, hogy azt is ugyanúgy előkészítik, ugyanúgy mély altatásban végzik, a kockázat ugyanakkora, csak éppen (ha minden rendben és nincs semmi komplikáció) sokkal hamarabb gyógyul utána az ember és nem lesz húsz centis vágás a hasán, ennyi a különbség.
Ami pedig a dátum vagy nem dátum polémiát illeti, hát ez bizony alkat dolga. Volt nekem már ennél sokkal nagyobb műtétem, akkor előre beosztottak bizonyos napra és nem mondom, hogy addig nyugodtan vártam és malmoztam, de legalább számítottam rá, tudtam, hogy a hátralévő időbe mi fér bele, mit kell elintéznem, mit tegyek rendbe, mit szervezzek meg, aztán persze nőtt a feszültség bennem és eljött az a nap, amikor be kellett vonulni. Most viszont semmit sem tudok, minden napot úgy kell elkezdenem, hogy semmit sem tervezhetek, mert lehet, hogy holnap reggel (na jó, nem holnap, mert szombat lesz) már menni kell. Ennek megfelelően minden telefoncsörgésre eláll a szívverésem, na szóval, nem való ez nekem. Számomra ez a létező legrosszabb megoldás, akármi is az oka.
Mellesleg, már a hetedik hetet gyűröm az első epegörcsöm óta, ami azt is jelenti, hogy április közepe óta igen kemény diétán vagyok, hozzá még a mindenféle vizsgálatok, ügyeletes orvosok, aztán a kórházba járogatás ezért, azért, úgyhogy tán mondanom sem kell, mennyire elegem van. Egyszer majd persze vége lesz és megoldódik minden. Valahogy biztosan.

2010-06-03T13:59:00.002+02:00

Na kérem, ez az a helyzet, ami egy ilyen magamfajta bikajegyűnek a halála: mostantól kezdve bármikor jöhet a parancsolat - ha nem is csokonaiasan violaszín pecsét alatt - hogy másnap reggel hétre (reggel hétre! a félhatos vonattal, hurrá) legyek kiéhezve, kiszomjazva a kórházban és sitty-sutty, még aznap műtét. Szuper! amíg ez be nem következik, nem lesz egy nyugodt napom, sőt pillanatom sem. Ha meg már bekövetkezett, akkor meg azért nem lesz. Ez van, úgy látszik, abban a kórházban, amelyikbe bevonulni szándékozom, ez a szokás. A dolognak egyetlen előnye van, nevezetesen, hogy a műtét előtti éjszakát nem ott kell végigszenvednem, hanem saját ágyikómban úgy virrasztok, ahogy csak jólesik. Persze ismerem a háttér-okokat, hogy rengeteg a beteg, hogy a háromágyas kórtermekbe öt ágy van bezsúfolva, stb., úgyhogy érthető, ha minél kevesebb éjszakára rántják be, akit csak lehet, dehát ez engem, mint társadalmi egyedet egyáltalán nem vigasztal, mert egy telefoncsörgés képében fejem fölött függő Damoklesz-kard helyett mindenképpen jobb lenne egy dátum.
Szóval, kórházi cucc összekészítve, számlák átutalva, értékek és a ház őrzése megszervezve, még a tetőfedővel kell beszélnem, hogy halasszuk el a munkát egy-két héttel, aztán már csak azt kéne eldöntenem, miért drukkoljak: hogy minél később jöjjön az a parancsolat, vagy hogy minél hamarabb. Azt hiszem, jobb lenne minél hamarabb, de azért még ne ma vagy holnap. Viszont a jövő héten már tényleg sor kerülhetne rá, mert nem bírom sokáig idegekkel.

2010-05-28T23:03:00.005+02:00

Azért még megvagyok ám. Majd jövök ide is valamikor, az is lehet, hogy csak műtét után, de hogy az mikor lesz, egyelőre rejtély. Mármint a műtét. Pedig már nagyon ideje lenne, mert egyre nehezebben tűröm a várakozást. És nem utolsó sorban, most már igen szenvedek a diétától is, pedig abban majd utána is elég sokáig lesz részem, de bárcsak már ott tartanék.
Szóval, kedveskéim, hogy klasszikust idézzek: mingyár gyüvök, dógomvan. Pussz!

2010-05-16T11:37:00.005+02:00

Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy egyre több ház kéménye füstöl. Nálam nem füstöl semmi (az már nagy baj lenne!), viszont még tegnap délben bekapcsoltam a konvektort. Pénz nem számít, így mulat egy magyar nyugdíjas, de fagyoskodni nem vagyok hajlandó, van bajom anélkül is elég.

Egyébként a múltkor még azt terveztem, hogy átmegyek amolyan vasárnapi bloggerbe: minden héten idebiggyesztek valamit, annyi már majdcsak kitelik tőlem. Aztán mégse telt ki, elszaladt a múlt vasárnap, sőt az egész hét is és nem gyütt az ihlet. Viszont nap mint nap elszégyellem magam, amikor a blogomra kattintván látom, hogy még ilyen írói passzivitás ellenére is jár itt naponta 30-40 olvasó, na mondom, szegények, ugyanúgy bosszankodnak, mint én, amikor rendszeresen olvasott bloggereimhez hiába látogatok.
Az elmúlt hetek történéseit nincs türelmem részletezni, bocsibocsi, dióhéjban csak annyit, hogy úgy tűnik, számomra ez az év is orvosos-rendelős, sőt kórházas lesz, de majdcsak túlleszek ezen is. Hangulatomra jellemző, hogy immár a misibusztól is herótom van, na nem Miskától, csupán a busz közönségétől. De azért utazom vele rendületlenül, mert oda fél órát, meg vissza fél órát kutyagolni végképp nincs kedvem.
Viszont vettem magamnak egy sütőt, melyben mindenféle szigorúan diétás, zsírszegény akármiket szándékozom sütni, persze akkor, ha majd teán, rántottlevesen, pürésített zöldségeken, krumplipürén és kompóton kívül mást is ehetek, szóval, ez még odébb van. Addig lesz időm kitalálni azt is, hová helyezzem a vadonatúj darabot, mert helye, az még egyelőre nincs.
Most pedig a legfontosabb, hogy a szél monnyon le, meg az eső is, uff, én beszéltem.

2010-05-02T10:27:00.002+02:00

2010-04-29T21:13:00.003+02:00

Azt mondják, írjak már valamit, hogy ne az a ménkű hosszú bejegyzés jelenjen meg folyton. Igen, már én is nagyon unom, hogy ha idekattintok, mindig ugyanazt látom, bár nem tudom, miből gondolom, hogy mást látok, ha egyszer nem írok, ugyebár.
Szóval, beszéljünk például a McLeod lányai című rég futó sorozatról. Tél volt, bezártság, unalom, és bár eleinte úgy gondoltam, nem érdekelnek engem ezek a nők ott az ausztrál pusztaságban, amint lovakkal és tehenekkel küszködnek, valahol a második évad táján mégis elkezdtem nézni. Aztán megszerettem a zenéket, megszerettem Alexet, sőt később Claire-t is. Voltak szép képek, jól megszerkesztett jelenetek és az egész film valahogy annyira nem a hagyományos sokévados sorozatokra jellemzően van megírva, hogy az már rokonszenves. De amikor vagy két hete Claire meghalt, azt mondtam, kész, nem nézem tovább.
Azóta ma ültem elé először, de már nem hatott rám úgy, mint azelőtt. Tess és Nick túl sokat huzakodik egymással, pedig őket az Isten is egymásnak teremtette, meg egyébként is, néha az volt az érzésem, hogy túl sok már a filmben a lökött nő. Úgyhogy pá, McLeod lányai.

Ez most úgy jött ki, mintha ilyen-olyan tévésorozat lenne mostanság a legfőbb gondom. Pedig nem az, nagyon is nem. Dehát jön még borúra derű, legalábbis remélem.

2010-04-21T17:59:00.003+02:00

Hiába ígértem meg Rózsának, hogy elfilozofálgatok magáról a blogról, mint műfajról, most nemigen van erre erőm, eléggé maródi vagyok. Inkább beteszem ide a régi blogomban talált összes bejegyzést, melyek erről a témáról szóltak. Amikor most kigyűjtöttem őket, érdekes felfedezést tettem: a jelenlegi blogomban nem találtam erről egyetlen pósztot sem, legalábbis olyat nem, amelyik tisztán csak ezt a kérdést boncolgatta volna.
Jöjjenek tehát a szösszenetek, hogyan morfondíroztam a blogról nagyon-nagyon régen, a kezdet kezdetétől.

2004. október 8., péntek

Gondolkodtam és arra jutottam, hogy nekem a blog annyit jelent, hogy élek a világban, nézek kifelé a fejemből, megértek, leszűrök, következtetek, aztán leírom. Események, érzések, jelenségek, emlékek, gondolatok - egy szóval kifejezve: az élet. Jöttem - láttam - leírom. Mégpedig úgy, ahogy éppen gondolom, és arról, ami nekem fontos.
Akkor hát: Lege, tolle!

Mottó saját használatra:
... nem érdekel, hogy mennyire tetszem neked, vagy bárki másnak (Demjén F.)

2004. október 27., szerda

Lassacskán rájövök, mi is a blog tulajdonképpen. Mindenkinek más. Van, aki szabályos naplónak tekinti és a nap minden eseményét megörökíti. A másik inkább kiragad egy-egy jelenséget és arról értekezik. A harmadik a pillanatnyi érzések, hangulatok hátán sodródva ír. Olyan is van, aki ismeretterjesztésre használja. De egyben megegyezünk: függünk tőle. A saját blogunk írásától és a mások blogjának olvasásától is. Mert mindannyian grafománok vagyunk, kedves kollégák, tessék tudomásul venni! Másképp hogyan vennénk rá magunkat többé-kevésbé minden nap, sőt időnként naponta többször is, hogy leüljünk, kigondoljuk, megszerkesszük, linkeljünk, beillesszünk, útjára engedjük? Meg aztán az ember egyszercsak azon kapja magát, hogy már blogos szemmel nézi a világot és az utcán fejben fogalmazza, amit meg akar osztani a többiekkel. Időnként fellázadunk, hogy elég, nekem erre nincs időm, kész, vége, harakiri - aztán mégse, duzzogva visszasompolygunk és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Majd pedig várjuk a reakciókat. És a visszajelzések jönnek, sokszor hamarabb, mint gondolnánk. Legutóbb például megtörtént velem, hogy miközben szerkesztgettem a mai második bejegyzésemet, az elsőre, amit negyedórával azelőtt tettem fel, már bejött egy üzenet.
Amíg csak ismerkedtem ezzel a műfajjal, azt hittem, az a lényege, hogy aki blogol, kiírja magából, amiről úgy érzi, ki kell jönnie, aztán kirakja a netre és ettől megnyugszik. Haha, nem úgy van az! Pillanatok alatt kialakul az ember körül egy társaság - ha nem lenne rossz izű a szó, azt mondanám, közösség - és milyen jó érzés tudni, hogy mindenfelől figyelnek rád, követik a gondolataidat, reagálnak, segítenek. Mert a visszajelzés fontos, nagyon is fontos, az asztalfióknak - meg a Dokumentumok mappának - nem szívesen ír az ember.
Vonzó az is, hogy ha akarod, elrejtőzhetsz, anonim maradhatsz. Mindenki annyit árul el magáról, amennyit jónak lát és a legtöbben élünk is ezzel a lehetőséggel, figyelünk, hogy ne legyünk könnyen azonosíthatók. Vajon hányan terjesztik ismerőseik körében a blogjuk címét? Valószínűleg nem sokan, mert az már nem az igazi, ha olyanok olvasnak, akik ismernek.

Hát, egyelőre ennyit a blog természetrajzáról. Írjunk, írjunk, csak semmi lazsálás!

2004. november 7., vasárnap

Érdekes dolog ez a blog. Mindig azt hittem, engem nem érdekelnek az emberek annyira, aztán most kiderül, hogy dehogynem! Booooorzasztóan sok időt töltök el blogok olvasgatásával, annyit, hogy az már egyenesen felháborító. Persze legtöbbször csak később jut eszembe, hogy el is lehetett volna menteni, aztán később offline elolvasni. De akkor nem tudom megnézni az esetleg előforduló linkeket, szóval, maradok online, ketyeg a modem, én meg belemerülök a mások gondolataiba. És a mások gondolatai időnként nagyon hasonlítanak az enyéimre, van úgy, hogy egyes blogtársak mintha csak helyettem írnák ezt vagy azt, pontosan, mintha a saját gondolataimat látnám.
Aztán például azt se tudtam erről a műfajról, hogy ennyire sok a visszajelzés. Gondoltam, végre leírom az érzéseimet, véleményemet erről-arról - "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" alapon - de hogy mindjárt olvassák is, sőt reagálnak is, az meglepett. Egyszerre csak emberek közt találtam magam, akik dicsérnek, figyelmeztetnek, kacsintanak, beszólnak - ez jó, nagyon jó!

2005. január 14., péntek

Elgondolkodtam, látva a legutóbbi szavazódobozom eddigi eredményét. Eszerint legtöbben azt szeretik a blogírásban, hogy bármiről írhatnak, nincs megkötve a kezük, valamint, hogy az olvasók reagálnak a blogjukra.
Amikor feltettem a két kérdést, az adta az ötletet, hogy úgy láttam, a blogírásnak nagyjából ugyanazok az előnyei, mint a hátrányai. Kötetlen műfaj, teljes szabadságot ad - de néha könnyebb lenne, ha lenne mihez igazodni. Ismeretlenül ír az ember, elbújhat, megjátszhatja magát, álarcot ölthet, ami izgalmas és felszabadító érzés lehet - de ha ismernének, akik olvasnak, talán jobban értenének. Az olvasók reagálnak és a visszajelzés fontos - de gyakran terhes is lehet.
Mert ugye mindenki mást akar, amikor blogot kezd írni. Naplónak szánja, amiben precízen lefesti a mindennapjai eseményeit: hol járt, mit csinált, kivel beszélt, mit főzött, hogyan aludt. Vagy érzéseket vázol fel, saját érzelmi viharait rögzíti. Esetleg figyeli a világot, az élet zajlását és kiragad belőle egy-egy mozzanatot. Netán egy téma körül forog és csak arról mesél. De egy tiszta koncepciónál megmaradni nagyon nehéz, a műfajok keveredhetnek és akkor gondolkodóba esik az ember: mit tegyen, melyiknél maradjon, vegyítse, ne vegyítse? Ilyenkor hiányzik a láthatatlan sablon, a keret, a zsinórmérték, amihez igazodni lehet, ami eligazít. Az "én blogom, azt írok bele, amit akarok" elve kényelmesnek látszik, de nem mindig működik.
Merthogy vannak olvasók. Mind mások. Egymástól is különböznek, de a blogírótól feltétlenül. És itt jön be a harmadik szempont: ha az olvasók ismernék az írót személyesen, sokkal könnyebben értenék. Mert a leírt szó suta, csak karakterhalmaz, nincs mögötte testbeszéd, szemkontaktus, gesztus, mimika, hanglejtés, ami több oldalról teszi világossá, amit mondunk. Hiába próbál az ember minél szabatosabban, világosabban fogalmazni írásban, ez vagy sikerül, vagy nem, de sokkal kevesebb a félreértés, ha személyesen beszélgetünk.
Sokáig csodálkoztam azokon a blogírókon, akik se kommentálás lehetőségét, se üzenődobozt nem illesztenek a lapjukba, legfeljebb az e-mail címük ad némi támpontot, de más kapcsolatot nem engedélyeznek senkinek. Ők azok, akik általában nem is jelennek meg soha másnak az üzenőfalán. Csak írnak, de mintha maguknak írnának, mintha nem is igényelnék, hogy olvassák őket, sőt úgy érzem, ők nem is olvasnak senkit. Nekik nyilván más a céljuk a blogjukkal, valószínűleg ugyanaz, mintha egy kockás füzetbe írnának naplót. Elhatárolódnak mindenkitől, nem tartoznak sehová. Ez is egy megoldás, kényelmes, békés módja annak, hogy kiírván magukból, ami kikívánkozott, letudják a dolgot és továbblépjenek.

Egyszóval, én még mindig nem tudom, mi a jó benne és mi a rossz, és hogy ami jó benne, az mitől rossz, és mi kellene ahhoz, hogy csak jó legyen benne, rossz pedig semmi - amíg ez majd egyszer kiderül, addig is ...

2005. október 6., csütörtök

Hát ez a nap is eljött. Ma egy éve kezdtem a blogot. Boldog szülinapot, kedves naplóm!

Tavaly ilyenkor először is megpróbáltam megérteni, mi is a blog, mire való és hogy én mit akarok vele. Akkor még azt gondoltam, majd jól kiírok magamból mindent, amit nem tudok elmondani, de alapvetően önmagamnak szántam a blogot, azt hittem, magamnak fogom írni. Mekkora tévedés!
Mert itt jöttek be a képbe a többiek. Reagáltak, reagáltam, írtak, válaszoltam, hozzátettek, hozzátettem, megjegyeztek, beszóltak, néha megsértődtek, néha megsértődtem, - egyszóval kezdtünk együtt élni vadidegen emberekkel, akikkel másképp soha az életben nem találkoztunk volna.
Ma már nem alszom el anélkül, hogy ne pillantanék rá legalább hat-nyolc kolléga blogjára, felmérem, mi van velük, jó-e a kedvük, mi foglalkoztatja őket, mi újság a gyerkőcök körül, aztán ha van még erőm, én is odabököm, amit érdemesnek tartok leírni. Mert már együtt élünk, ha tetszik, ha nem. Ha pedig valaki kiszáll közülünk, kicsit meg vagyok sértve: képes volt itthagyni a hűtlen?
Azzal a mottóval pedig, amit egy éve csíptem ki nagy dacosan a Demjén-nótából - "nem érdekel, hogy mennyire tetszem neked, vagy bárki másnak ..." - nem sikerült igazán azonosulnom. Talán már nem is akarok.

2005. március 6., vasárnap

Még egyszer - ki tudja, hányadszor, de biztosan nem utoljára - erről a műfajról.
Szóval, a blog. Ahogy halad előre az idő, egyre több tapasztalatot gyűjtünk mindnyájan és mindenki levonja a maga tanulságait. Például azt, hogy a blogot lehetőleg titkolni kell. Mindent, azt is, hogy ír valaki ilyent. Megmondom őszintén, én kezdettől csodálom, hogy vannak, akik terjesztik ismeretségi körükben a blogjuk címét, megtárgyalják, várják, hogy X meg Z vajon mit szól ehhez vagy ahhoz a bejegyzéshez. Én így biztosan nem tudnék leírni egyetlen személyes sort sem. Vannak nyitottabb és zárkózottabb emberek, felmerül a kérdés tehát, hogy az utóbbiak - mint én is - miért írnak blogot? Nem tudom, talán mégis van bennünk exhibicionizmus, csak nem ismerjük be és itt éljük ki. Talán a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" effektus érvényesül. Talán ki akarunk írni magunkból mindent, amit nincs alkalmunk igazán megbeszélni senkivel. Kényszer, terápia, az írás élvezete, nem tudom.
Ami engem illet, nagyon igyekszem rejtegetni magam. Még véletlenül sem írom le a település nevét, ahol lakom, a munkahelyemét meg különösen. Nem írom le a kollégám nevét, aki megkeseríti az életemet, még a kezdőbetű sem felel meg a nevének. És főleg: gondosan titkolom, hogy egyáltalán blogot írok. Néha nehéz, mert kerültem már olyan helyzetbe, amikor egy kollégámmal jött szóba a műfaj, nahát akkor alig bírtam visszafogni magam, de mivel egyébként is működik bennem egy önvédelmi rendszer (különösen manapság, amikor akármilyen apróság elég, hogy az embernek másnap már ne legyen munkahelye), meg egyébként is meggondolom, mit mondok, sikerült hallgatnom arról, hogy nekem is van blogom. Eddig mindössze két embernek árultam el a címet, de bennük maximálisan megbízom, emellett pedig titoktartást is kértem tőlük.
De nincsenek illúzióim: ha esetleg olyan valaki olvasna hónapokig, aki ismer, előbb-utóbb felismerne. És keresőszavakkal is rám lehet találni akárhonnan, akárkinek, akármilyen szándékkal, ez valós veszély. Valamennyire véd a "nem publikus" megoldás, de akkor eléggé zárt körben marad az ember, nem tudom, ezen már gondolkodtam. Lehet, hogy ez a megoldás.
Azért szomorú, hogy semmi nem felhőtlen. Félünk itt, ott, mindenütt. Nem is ok nélkül.

2010-04-15T09:21:00.006+02:00

Sírvafakadok menten, megint esik az eső! Legyen már vége, brühühü!!! :(((
Ez a hét egészében véve orvosos, fizikoterápiás, tornás volt és lesz hátralevő idejében is, mivelhogy megkezdtem évi rendes kezeléseimet, voltak jó kis beszélgetések az esztékás liftes nénivel, fizikós nővérekkel, miközben mélyen elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen örvendetes, ahogy régi jó ismerősökként üdvözöljük egymást liftes nénivel, nővérekkel, ugyanakkor igen lehangoló, hogy ez az ismeretség honnan származik, na de mindegy, azért mégis jók ezek az emberi kapcsolatok, jobban viseli az ember azt is, amiért odajár.
Misibusz is teljes svunggal üzemel, a pilótát ugyan néha kollektíve helyretesszük, mondván: "Korán jött, Miska!" - mire ő előhalássza a menetrendjét, kis bogarászást követően elmorfondírozik saját magán: "...elnéztem vóna az indulást?" - majd pedig belenyugvón megállapítja, hogy "elnéztem, ötvenötkor kellett vóna indulnom, negyvenötkor indultam..." Ezek után leállítja a motort és dekkolunk még tíz percet a főtéren, mindenki egyetértésével övezve, merthogy ahányan vagyunk, mindannyian teljes empátiával gondolunk bele annak helyzetébe, aki, tegyük fel, nyolc perc múlva vágódik ki felcuccolva a Spar ajtaján, azt gondolván, hogy még simán eléri a buszt, miközben mi már a falu másik végén száguldunk csak azért, mert Misibá elnézte az időt. Ám ez a kis intermezzo semmit nem von le Miska iránti szeretetünkből, béke, nyugalom és egyetértés van, igen.
Most pedig megyek az állomásra, esernyővel, mert vendégem jön a nagyvárosból. Még nem tudja, de vegakaját kap, lebbencslevest és brokkolifasírtot krumplival, nyammm. (Azért biztonság kedvéért megkérdeztem tőle, egyáltalán szereti-e a brokkolit, de azt mondta, nagyon.)

************
Folytatásképpen, mivel felmerült az igény a brokkolis fasírt receptjére, ideírom, hogy én hogyan készítem:

A rózsáira szedett brokkolit sós v. ételízesítős vízben megfőzöm, ezalatt beáztatok langyos vízbe egy zsemlét. A brokkolit szűrőkanállal kiszedem, villával jól összetöröm, majd hozzákeverem a jól kinyomkodott zsemlét és beleütök egy egész tojást. Na mármost, ezen a ponton szokott végképp felhígulni az egész, ezért beleszórok annyi burgonyapelyhet, amennyi szükséges ahhoz, hogy formázható massza keletkezzen. Lehet fűszerezni ízlés szerint, például apróra vágott pirított vöröshagymával, szétnyomkodott fokhagymával, borssal, pirosarannyal, nagyjából úgy, ahogy a húsos fasírtot. Aztán gombócokat formázok, meglapogatom, olajban kisütöm és kész.
Lehet morzsába is forgatni, és lehet egyéb pelyheket is beletenni, de például a zabpehely és a búzapehely kemény marad sütés után is, tehát előbb le szoktam darálni kávédarálón, hogy lisztszerű legyen. Korpák (búzakorpa, zabkorpa) hozzáadásával is lehet kísérletezni, de az sem az igazi, mert megmarad benne a korpáknak a fűrészporhoz hasonló állaga. Nekem a burgonyapehely vált be legjobban, mivel az eleve lisztes, semleges ízű és jól sűrít.
Jó étvágyat!

2010-04-13T20:29:00.010+02:00

Gigitől kaptam ezt a díjat - köszönöm innen is - és ha jól értem, tovább kell adnom öt bloggernek, olyanoknak, akiket rendszeresen olvasok és így szinte hozzátartoznak az életemhez. A díj nagyon
kedves, de felelősséggel is jár (hmm, például igyekezzen az ember lánya sűrűbben írni, ha már némely olvasójának hozzátartozik az életéhez, ugyi...), viszont hogy csak ötnek adhatom tovább, hát ez annyira igazságtalan döntést kíván tőlem, hogy csak na. Mert legalább háromszor ennyi blogot tudnék kapásból felsorolni, ahová naponta odakattintok, no de mindegy, erőt veszek magamon és könnyezve bár, de leszűkítem a kört ötre.

Akkor tehát tratatatammm, zengjen az aranyrojtokkal ékes ezüstharsona a díjazottjaimnak:

Lappantyú
Vackor
MilaBorka
Kanga
Andalgó

2010-04-10T16:52:00.002+02:00

Szolgálati közlemény érdeklődők és érdekeltek figyelmébe:

Vasárnap 23:15-kor az m1-en a Kultúrház c. műsorban szó lesz többek között a rákosligeti Maros moziról.

2010-04-03T21:14:00.005+02:00

Szép húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek!

2010-03-28T21:05:00.002+02:00

Ma láttam egy (eléggé) zöld medvét. És még a csőrikés felsőmmel se tudtam felvidítani, mert eredetileg ugyan azt akartam felvenni a hecc kedvéért (no meg mert még élőben nem látta), aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha jártamban-keltemben nyilvános helyen melegem lévén ki kell gombolnom a kabátomat és mindenki meglátja, hogy egy ilyen ~~vén tyúk~~ tisztességben megőszült hölgy hat darab színesebbnél színesebb Csőrikét visel a kebelén, mindezt pedig igen szép (tényleg!) benettonzöld alapon.
Mellesleg kacagnom kell, még hogy jártamban-keltemben! lépni is alig bírtam, mint egy lassított exkavátor, nagyjából úgy közlekedtem, gondosan kiválasztva mindenhol a leggazdaságosabb távolságokat. Közben pedig rémlátomásaimban többször megjelent a reumadokinéni, aki a múlt nyáron kedvesen meglengette előttem a térdprotézis lehetőségét, mondván, hogy kezdjek barátkozni annak gondolatával. Hát, mit mondjak, részemről barátkozásról szó se volt eddig és még most se nagyon hajlok a térdprotkóval való közelebbi kapcsolat felé, dehát ez nem lesz így jó, az már biztos. Hátha csak a hideg. Vagy mondjuk, nem tetszett neki valamelyik mozdulat. Vagy akármi. Meg egyébként is, majd lesz valahogy.

2010-03-27T18:09:00.008+01:00

Lassan ez is úgy működik már, mint a babás blogokban a státusz pósztok, eljön az idő, amikor már csak heti-kétheti helyzetjelentéseket bökök ide, hány éves, illetve mennyi kiló vagyok (psszt!), mennyi fogam van (még mindig túl sok), milyen téren fejlődtem (vissza...), finommotorika mennyire működik (valamelyest még műxik), oszt' jónapot. Pedig most már tél sincs, depi is elszállt, általában mégse érzek semmi ihletet az íráshoz.
Ma délelőtt viszont, miután egy nehezen elalvós éjszaka után nagy nehezen kikászálódtam a vackomból, megráztam magam és felvettem a csupa vidám színű csőrikés felsőmet, hogy legalább jobb kedvem legyen. És lett is, bár sok okom nincs rá, mert nagyjából az a helyzet mostanában, hogy ha tudom, hogy valahova ki kell majd mozdulnom, akkor az azt megelőző napon igyekszem kímélni magam, a kimozdulást követő napon pedig megkísérlem kipihenni a mindenféle kimerültségemet. Most éppen megelőző-kímélős nap van, hétfőn pedig utáni-kipihenős nap lesz. Aztán kedden kezdődik minden elölről. Ha ezentúl ilyen háromnapos ciklusokból fog állni az életem, nem sok jót jósolok magamnak.

2010-03-20T16:58:00.009+01:00

Etűdök pótkávéra - 2. tétel

Zamat pótkávét kerestem, mivelhogy némelyek abban vélik felfedezni boldog gyermekkoruk ízeit, de nem találtam. Beszereztem viszont egy másikat: Macikávé, így hívják (Mandulkának üzenem, hogy nem retróárucikk ám ez, hanem jelenleg is kapható). A címkéjén lévő maci egész jóképű, a doboz tartalma cukrozott cikória- és malátakivonat, tehát nincs benne sem pörkölt árpa, sem pörkölt rozs. Az íze? Hát kérem, talán kissé más, mint a múltkor emlegetett pótkávé, de én alig érzek különbséget. Mindenesetre alighanem egész évre el vagyok látva reggeli tejeskávé alapanyaggal, ez a két doboz kitart karácsonyig, az biztos.

A múltkori kommentek közt voltak kávét egyáltalán nem kedvelő megszólalók is, őket megnyugtatom, hogy ezek a pótkávék bármire inkább hasonlítanak ízükben, mint kávéra, kávéíz ugyanis árnyalatban sem fedezhető fel bennük, inkább olyanok, mint valami tápszer, vagy kakaó, de leginkább olyan semmilyen ízűek. Igaz, abban a bizonyos 50-60 évvel ezelőttiben sem volt semmi kávéra emlékeztető. Hozzáteszem, hogy én magam sose szerettem a kávét, a kollégiumban mindig jót mulattak rajtam a lányok, amikor reggelenként felhajtottam a kávémat, majd undorkodva-fintorogva gyorsan leöblítettem egy pohár vízzel, mert annyira utáltam. De az a fekete lötty nagyon kellett ahhoz, hogy életre pofozzam magam és csodálatos módon még a gyomrom se lyukadt ki tőle - ami nagy szó volt, mert reggel éhgyomorra az előző este lefőzött törökös kávé, hidegen, brrrr... - aztán a nagybetűs életbe kikerülvén minden munkahelyemen kávéztunk napjában egyszer, kétszer, néha háromszor is, és én hősiesen ittam, pedig változatlanul utáltam. Valamikor a nyolcvanas években kezdtem leszokni róla, attól kezdve már csak a reggeli bögre tejbe öntöttem egy keveset, nap közben több kávét nem ittam.
Már régóta csak egy egész pici neszkávét, meg egy kanálnyi kakaót öntöttem föl tejjel reggelenként, de hogy az a neszkávé minek volt benne, nem tudom. Viszont most itt ez a rengeteg pótkávé, ezzel elleszek egy darabig. Végül is ártani biztos nem árt, meg egyébként is, az a cél, hogy minél kevésbé legyen kávéíze, nem igaz? (Aztán egyszer majd hátha rátalálok valahol a Zamat pótkávéra is.)

2010-03-14T22:08:00.003+01:00

Ha a mostani harminc év körülieknek feltennénk a kérdést, mi jut eszükbe, ha azt hallják, Ráday Imre, illetve, megjelenik-e előttük a névhez kapcsolódva Ráday arca, hangja, alakja - vajon mi lenne az eredmény? A kérdés persze költői, mert a mai harminc év körüliek pici gyerekek voltak még, amikor Ráday meghalt, de attól még, ugyebár ... és gyorsan hozzáteszem, egyáltalán nem tehet róla, akinek netán fogalma sincs, ki volt ő. Hiszen éppen ez az, sose látjuk sehol, nem ismétlik sem a filmeket, sem azt a rengeteg tévéjátékot és azt a pár színdarab-felvételt, melyekben játszott, hát honnan tudna róla bármit is a nyolcvanas évek óta felnőtt - már nem is egy - nemzedék?
Ez csak arról jutott eszembe, hogy tegnap a királyi tévén láttam a Hogy volt? című műsor soron lévő adását, melyben most éppen Ráday Imréről beszélgetett néhány színész és persze a fia, R. Mihály, közben sok-sok régi műsorrészletet is bejátszottak, melyeket már mi is elfelejtettünk, akik annak idején nézők voltunk, de azok, akik nem is éltek akkor, soha nem is láthatják ezeket. Mert megy a sírás-rívás, hogy megvonás itt, tartozás ott, nincs pénz semmire, tévéjáték készítésére meg végképp nincs - de a filmraktárba, az archívumba azért bele lehetne nyúlni, és a gagyi műsorok helyett bemutatni ilyeneket is, hogy ne merüljön a feledés ködébe annyi jobbnál jobb felvétel és hatalmas színészegyéniség. És persze nem csak Ráday Imre a vesztesége a mai nemzedékeknek, hanem mellette sorolni lehetne a 20-30 éve eltávozott nagy művészeket, akik mindannyian kimaradnak a köztudatból, pedig a filmszalag, meg a tévékamera kazettája megörökítette őket. Csak le kéne játszani azt a rengeteg szalagot.

2010-03-13T22:08:00.001+01:00

Quousque tandem abutere, Bikfic, patientia nostra?* - kérdezhetné bárki, Cicerót némiképp átköltve, látván, hogy már több, mint egy hete nem írtam ide. Mire én szemtelenül felelhetném azt is, hogy egész jól elszórakoztok itt egymással és a pótkávéval, kedves olvasók, rám nincs is semmi szükség - no de nem élcelődöm, inkább hegesztek ide pár sort.
Szóval, a héten volt minden, fogorvos (túlélve, de folyt. köv.), hóesés (emiatt lázadás, hogy na én most már nem és nem, nem takarítom, tapossa csak mindenki, ahogy tudja, aztán persze mégis eltoltam), meg volt harc a disznófejű ... áramszolgáltatóval, ez utóbbiról mesélek kicsit, majd pedig mélyreható következtetéseket is levonok a végén.
Tehát mivel meguntam, hogy az áramért egész évben tizenkétfelé elosztott egyenlő havi díjat fizetek, elhatároztam, hogy áttérek a havi elszámolásra. Február elején megtörtént az esedékes évi egyszeri leolvasás, eonos szaki jött, rátekintett, leolvasta és távozott. Gondoltam, ez a legjobb pillanat a váltásra, tehát még aznap felhívtam az ügyfélszolgálatot, hogy akkor áttérnék én mostan, kérem szépen. Mondták, semmi akadálya, ki fognak küldeni egy nyomtatványt, töltsem ki, küldjem vissza. Ez volt február hetedikén. Egy hét múlva persze megérkezett az éves elszámoló számla egy horribilis összeggel, de ez rendben van, ez a dolgok rendje, meg sem lepődtem, mivel ez a tél igazán nem volt enyhe, a hősugárzó többet működött a fürdőszobában, mint más enyhe teleken, tudtam előre, hogy fizethetek, mint a katonatiszt. Ezzel a múlt évi fogyasztás elrendeződött. Viszont tartottam tőle, hogy hamarosan elkezdik kiküldeni a havi részszámlákat is, melyeken a tizenkétfelé elosztott összeg fog szerepelni, márpedig én mostantól kezdve havonta akarom elszámoltatni a tényleges fogyasztást, na szóval, vártam a nyomtatványt, hogy ha azt visszaküldöm, végre beindulhasson a gépezet. A nyomtatvány végül február 26-dikán érkezett meg, kitöltöttem, visszaküldtem. És ekkor már komolyan reménykedtem, hogy sima ügy lesz ez, mostanra már odaért a kitöltött papír, mindenki láthassa, hogy nekem már nem kell kiküldeni a részszámlákat, mert havi diktálós lettem.
Nem tudom, miben reménykedtem. Mert természetesen tegnapelőtt megérkezett az első három részszámla. Telefon, utánanézés, és persze kiderült, amit sejtettem is, hogy egész más részleg készíti a részszámlákat és más részleg foglalkozik az elszámolási módokkal. Ez rendben is lenne, de kérdem én, egy és ugyanazon cégnél miért nincs valami halvány összehangolás, mondjuk, hogy ha valaki elszámolási módot vált, akkor ez a tény miért nem jelenik meg a részszámlákkal foglalkozó ügyosztálynál is? Tehát látnák a saját monitorjaikon, hogy hoppá, gyerekek, ennek a mókusnak már ne nyomtassuk ki a részszámláit, csekkjeit, ne tegyük borítékba és ne postázzuk, mert időközben havonta diktálós ügyfél lett belőle. Számítógépen van minden, de a gépek miért nincsenek úgy összekapcsolva, hogy mindenhol jelentkezzen minden változás? Ez valami ismeretlen megoldás a huszonegyedik században? Egy szó, mint száz, újfent meg kellett állapítanom, hogy nálunk még mindig nem arra és nem úgy használják a technika vívmányait, amire és ahogyan kellene.

*Quousque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? = meddig élsz még vissza türelmünkkel, Catilina? - Cicero így kezdte az összeesküvő Catilina elleni első beszédét.

2010-03-04T16:22:00.012+01:00

Kicsi gyerek koromban reggelire tejeskávét ittunk, a szüleim is és én is, a kisgyerek. Nem ártott nekem sem, mert rendes babkávé akkoriban nem létezett, ahhoz csak '57-től kezdve jutottunk, amikor már utazhattunk a bácskai rokonokhoz és ők is jöhettek hozzánk. Nos, a tejeskávé szokásosan pótkávéból készült, hengeres papírcsomagolásban sorakozó, nagy tablettaszerű préselt korongok közül vettünk ki egyet és oldottuk fel a forró tejben. Máig emlékszem annak a tejeskávénak a jellegzetes ízére.

Az iránta érzett nosztalgia horgadt föl bennem tegnap, amikor a bolt polcán észrevettem egy dobozt Cikorina felirattal. Igaz, a betűkre egy elég csúnya, gülüszemű mackó könyökölt, nemigen értettem, mit keres ő egy pótkávén, de mindegy, lekaptam a dobozt, elolvastam rajta, amit tudtam és tényleg, pörkölt árpából, rozsból és cikóriából készült instant pótkávénak nevezte magát a cucc.
Megvettem. Ma reggel pedig izgatottan bontottam ki a doboztető alá hegesztett alufóliát, vajon felébred-e bennem az ötvenvalahány éves illat, ha beleszagolok. Nem ébredt fel, a pornak más szaga volt. Nem baj, gondoltam, hiszen gyerekkoromban nem szaglásztam én a száraz pótkávét, hanem nyilván csak a feloldódott állapotjának illatára emlékszem. Beledobtam a bögrébe három kiskanálnyit a porból, ráöntöttem a meleg tejet, elkevertem. Hát, mit mondjak? Attól se lettem hatéves. Egy szó, mint száz, megittam ugyan böcsülettel az egész bögre tejeskávét, de az íze még halványan sem hasonlított ahhoz a régihez. Nem rossz, egészen jó ízű, de nyomokban sem emlékeztet a gyerekkori cikóriakávé tablettára. Így jártam.

*************
Már nem akarom átírni az elejét, de a rend kedvéért megjegyzem, hogy Akimotonak igaza lehet, főzni kellett azokat a pótkávé tablettákat és nem egyszerűen feloldani, ez csak a mai kor instant izéinek a tulajdonsága, hol voltunk még akkor ettől?

*************
Ragozzuk még egy kicsit a témát: a retronom.hu-n találtam egy párbeszédet, melyből kiderül, hogy ma is létezik Zamat pótkávé és abban nincsen más, csak tisztán cikória (az egyik hozzászóló cukorbeteg és ezt az általam vett keveréket nem tudja fogyasztani, mert cukrot tartalmaz, ám a Zamatot igen), sőt mint írja, gyerekkora ízeit fedezi fel a Zamatban. Nosza, nem adom fel, legközelebb a Zamat pótkávét fogom figyelni és jöhet az újabb kísérlet a régmúlt ízeinek élvezésére.

Ez a kép a zomanctabla.hu-ról való, ilyen hengeres csomagolású volt az a régi pótkávé, de szinte biztos, hogy nem Franck volt a márkája, az 50-es évek legvadabb első éveiben ilyen imperialista német áru már nem volt kapható.

*******************
Annyi itt már az update, hogy eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít: bizonyos blogtárs nehezményezte, hogy csúnyának és gülüszeműnek mertem titulálni a dobozon lévő mackót. Ezért most ide teszem, láthassa ország-világ, hogy tényleg csúnya - na jó, nem annyira, de gülüszeműnek tényleg gülüszemű. :)

2010-02-27T21:56:00.005+01:00

Bősz környezetvédők nyugodtan lapozzanak tovább, mert nem fog tetszeni, amit most mondok. Szóval, ha a ma esti híradóban megint elő nem szedik az évenként kora tavasszal ismétlődő témát, a hóvirág védettségét, akkor már talán el is felejtettem volna azt a két hírt, mely a napokban kedélyemet borzolta. De mivel újra elkezdték ragozni, hogy ha letépsz egyet, akkor az szabálysértés, ha tízet, akkor már bűncselekmény, nekem egyből beindult az agyam.
Mert mit is hallottunk tegnap? Hogy egy földtulajdonost 150 millióra büntettek, mert a földjén teljesen gyanútlanul kiirtott valami kétezer tő tarka sáfrányt. 150 millióra! Nem tudom, miről kellene felismernie bárkinek a tarka sáfrányt, és azt sem kérdezem, hogyan számolták meg, ha már ki volt irtva (pedig ez fontos, mert darabszám alapján büntetnek).
És mit hallottunk tegnapelőtt? Hogy az az anya, aki három évvel ezelőtt olyan megrázóan adta elő, egyenesen bele a kamerába a mesét arról, hogyan tűnt el mellőle a kisfia a Margitszigeten, (majd pedig a fél rendőrség napokig kereste a gyereket, miközben szegényt már rég elásták a saját szülei a saját kertjükben), szóval, ez az anya egy év felfüggesztettet kapott. Jó, tekintsünk el a hatóság félrevezetésének tényétől, de a halált okozó gondatlan veszélyeztetés - nevezetesen, hogy nyitva felejtette a kennelt, így ölték meg a kutyák a kisfiút - egy év felfüggesztettet ér?
Hol vannak itt a - legalábbis megközelítőleg - helyes arányok? És tessék mondani, az ember mikor lesz védett? (Tudom, már maga a kérdésfeltevés is demagógia, és ismerem a divatos szólamokat is, hogy földünket az unokáinktól kaptuk kölcsön, meg ilyenek, na de azért talán jól érzem én azt, hogy valami nagyon nincs itt rendben.)

2010-02-25T19:18:00.009+01:00

Kedves blogtárs, Akimoto jóvoltából tegnap óta van nekem ilyenem! Ő ugyanis, olvasván sirámaimat a beszerezhetetlen, kívül-belül zománcozott öntöttvas edényről, jó szívvel felajánlott nekem egy ilyet. Ám közbeszólt a tél, ezért mostanáig halasztgattuk a találkozást. Aztán tegnap minden klappolt, ő beutazott kis falujából a nagyvárosba, én is begurultam az ufóvonattal, a nap sütött, a buszállomáson leszólítottam őt, így: "Vasedény? ..." - ezután pedig jól elbeszélgettünk, bár az időnk korlátokat szabott a hosszabb ismerkedésnek, de már megállapodtunk, hogy folyt. köv.

És láss csodát, az edény méretre, színre, centire és gyártmányra pontosan azonos az én 1975-ből való matuzsálememmel, a különbség mindössze annyi, hogy a réginek a belseje, pereme tele van zománclevert sérülésekkel, ez a mostani pedig vadiúj és tökéletes. Íme bizonyság a lenti fotó, melyet az ikrekről készítettem (nem kell mondanom tán, melyik a régi és bár annak a fenekéből csak egy kis rész látszik, az egész ugyanolyan sűrűn sérült).
Állítom, hogy nekem még semmi másban nem sikerült olyan finom puhára sütni a csirkét, pulykát, vagy éppen a krumplit, mint az ilyen edényben. Felavatás vasárnap.

Innen is köszönet, Akimoto! :)

2010-02-21T09:06:00.001+01:00

Akkor hát újra nekirugaszkodom és mégis megválok a yahoo-s mailcímemtől, legalábbis itt a blogban, tehát ezentúl kéretik a gmail-re írni nekem, ha valaki írni akar. Új cím az oldalsávban.
(Ugyanis a yahoo kezd egyre kiszámíthatatlanabb lenni, sose tudom, hogy egy címzett megkap-e egy levelet tőlem, illetve sorozatosan kiderül, hogy én nem kaptam meg valakitől valamit. Hócipőm tele már velük.)

2010-02-18T21:58:00.004+01:00

Egyre nagyobb súllyal nehezedik lelkemre a furdalás amiatt a filmes bloglabda miatt, melyet Rózsától kaptam sok nappal ezelőtt, úgyhogy megkísérlem ledobni magamról ezt a terhet. Nem könnyű a válogatás, tekintve, hogy körülbelül a nyolcvanas évek elejétől a legutóbbi évekig egyáltalán nem jártam moziba és mostanság is elég nekem évente egy-két mozilátogatás. Tévé viszont a nagy moziínség idején is létezett, ma pedig már az én nagy örömömre feltalálták a dévédét.
Zsenge ifjúságom idején például nagy élmény volt számomra a Háború és béke, mégpedig a régi amerikai feldolgozás. Legalább háromszor cipeltem el rá a családomat (voltam vagy hetedikes és akkoriban nem mehettünk ám csak úgy esti vetítésre, még az ellenőrzőbe is be kellett írni és jóváhagyatni az osztályfőnökkel), nagyon szerettem azt a filmet. Csodáltam benne Audrey Hepburnt, kicsit szerelmes voltam Mel Ferrerbe és már akkor is rettentően jó színésznek láttam Henry Fondát, pedig még nem is tudtam, hogy H. F. fizikumát tekintve a valóságban egyáltalán nem olyan nagy darab mackó, mint amilyennek Tolsztoj megírta Pierre Bezuhovot.
Ugyanilyen kedvencem volt ugyanebben a korszakomban A nyomorultak, Jean Gabin-nel a főszerepben. Az irodalmi alapművet persze akkor még nem olvastam, de a történet kellően romantikus volt a tizenéves lelkemnek, volt benne bűn, bűnhődés, gonosztett, jóság, cselszövés, szerelem, halál, szóval, minden, ami kell. És persze ott volt Jean Gabin, aki az egész gyönyörű, komor történetet "a hátán vitte", ő ért a legtöbbet az egészben, úgyhogy azt hiszem, akik nemigen láthatják Jean Gabint játszani - gyanítom, egyre több nemzedék fog így felnőni - nem is tudják, mi marad ki az életükből.
Voltak persze maradandó élményt adó magyar filmek is, melyek közül tényleg nehéz választani, de vegyük például az Egy esős vasárnap címűt. Sok fiatal szerepelt benne, témája a szerelem volt, mi meg akkor már gimibe jártunk, ez kellett nekünk. Az se volt utolsó szempont, hogy a férfi főszerepet a fiatal Mécs Károly játszotta, de arról fogalmunk sem volt, kik azok a jól fésült, köpenyes leánykák, akik főiskolásokként játszották a főbb szerepeket, akkor láttuk először őket: Halász Jutkát, Béres Ilonát, Tordai Terit, Polonyi Gyöngyit. Hát igen, ez is rég volt.
Ciki vagy sem, de a közelmúltból már inkább sorozatokat tudok említeni. Szeretem például a Szívek szállodáját (csak a magyar címét nem, mert az rémes), átlagosan évente végig is nézem az összes évadot. Akkor is szeretem, ha tudom, hogy az az idealizált kisvárosi közösség, amit benne megrajzoltak, még a tejjel-mézzel folyó Ámerikában sincs, de az egész valami olyan remek és sajátos humorral van festve, hogy hiába tudom már kívülről, melyik epizódban mikor milyen poén jön, nem tudok elszakadni tőle sokadszorra sem.
És még egy sorozat, ami ugyan eredetileg ifjúságinak készült, a Váratlan utazás is nagy kedvencem. Szép történetekből áll, jó színészek játszanak benne - a gyerekszereplők a film részeinek forgatása során a szemünk láttára nőttek föl - és az egész mese, minden epizód az élet fontos dolgairól, az örök értékekről szól. Érdekes, hogy van a sorozatnak komoly, magyar rajongói oldala is, a tagok többsége fiatal és évek óta rendszeresen tartanak találkozókat, ahol filmet vetítenek, beszélgetnek, szinkronszínészekkel találkoznak, sőt a honlap kitalálója pár éve utazást is szervezett nekik Kanadába a Prince Edward szigetre, a történet eredeti helyszínére. Ha vannak fiatalok, akik értéket látnak az ilyesmiben, akkor talán mégis van remény.

Kinek adjam tovább a labdát? Öt ember nem jön össze, az biztos, mert sokan már túl vannak ezen, mások meg nem akarnak részt venni ilyesmiben.
Dobom tehát a labdát Borkának, Giginek és Vackornak, ha van kedvük, írjanak öt kedves filmélményükről.

[A játékszabályok: írj öt filmről. Válassz ki néhány bloggert, akinek kíváncsi vagy a véleményére. Linkeld be őket a bejegyzés alján. Hagyj nekik üzenetet a blogjukban.]

2010-02-17T09:58:00.003+01:00

Jól kiszúrtam a gmail-lel, rájöttem, hol lehet kikapcsolni ezt az új zümm-baromságot, amit, hangsúlyozom, én nem kértem. Olyannyira nem, hogy amikor legelőször felkínálta, lazán a nemkéremet nyomtam meg és léptem tovább, de ennek ellenére ettől kezdve az összes létező gmailes postafiókomban ott éktelenkedett a zümm-buborék. Na mármost, én nem akarok már semmiféle újabb internetes közösségi izé része lenni, rólam a gmail ne rögzítsen semmilyen adatokat, ne gyűjtse ki a levelezőpartnereimet, ne szedje össze a témaköröket, melyek engem érdekelhetnek és egyáltalán, hagyjon engem békén!
Viszont ott a lap legeslegalján, az impresszum fölött egy sorral, ahova normális esetben eszedbe nem jut legördülni (olyan ez, mint a szerződésekben az apróbetűs lényeg), ott van icipici betűkkel egy menüpont: közzététel kikapcsolása, azt megnyomtam és azóta nyugi van, sehol egy zümm. Csókoltatom a gmailt.

2010-02-16T19:48:00.003+01:00

Ami kies mezővárosunkat illeti közlekedés szempontjából, a helyzet sokkal rosszabb annál, mint amit innen az ablak-kapu-járda aspektusból elképzeltem. Mára nem terveztem ugyan kiruccanást, gondoltam, megvárom a teljes olvadást, de amikor jótét lélek szomszédom reggel fél kilenckor megpendítette, hogy ő bemegy (kocsival) a faluba, megyek-e vele, akkor kapva kaptam az alkalmon. Miközben haladtunk az eltakarítatlan, ledöngölt hóval fedett utakon és az alváz nagy lármát csapva ugrált a vastag jégbordákon, megállapítottam, hogy én tényleg csak akkor fogok saját lábamon közlekedni ebben a szerencsétlen faluban, ha majd a plusz tíz fok, meg az eső elúsztat mindent. Mert hogy a mi utcánkban a múlt heti két nagy havazás alatt egy hókotró se járt, az baj. De hogy a központban a főtér körül is csak az úttest tiszta - feltehetően a sok kocsi miatt, no meg talán a sózástól - a járdákról viszont csak csúszkálva tudod megközelíteni az úttestet is, hogy átkelj rajta, valamint a főteret keresztül-kasul szelő járdák se láttak hólapátot legalább két hete, az még nagyobb baj. A takarítás céljából kirendelt közmunkások (még azt se mondhatom, hogy jómunkásemberek) mint verebek a dróton, lapátjaikra támaszkodva békésen cigiznek az esztéká eresze alatt, na ez is baj. Szóval, itt csak a tavasz és az eső fog megoldani mindent.
Még szerencse, hogy mindössze pár hete regnáló újdonsült jegyző asszonyunk, amint azt a város nem hivatalos honlapján olvashattuk, nagyon meg van elégedve a téli munkálatokkal és hivatalos közleményben adta tudtunkra, hogy az önkormányzat a rendkívüli időjárási viszonyoknak megfelelően gondoskodik a település közútjainak tisztántartásáról. Tényleg? Ha nem mondja, észre se vennénk.

2010-02-15T12:06:00.002+01:00

Nem akarom elhinni, de talán tényleg enyhül az idő. Ugyanis 22 fok van a szobában, ami nyár óta nem fordult elő. Még megérjük, hogy a hó is elolvad és tán egyszer a tavasz is beköszönt, ami igazán fantasztikus lenne.

2010-02-13T13:18:00.003+01:00

Az Időkép széltérképére adatokat szolgáltatókat innen csókoltatom, különös tekintettel azt, aki a velünk közvetlenül szomszédos faluból teszi be az adatokat, mert pillanatnyilag például az van odaírva, hogy 16 km/h szél 33 km/h lökésekkel. Na mármost, nekem nincs szélmérő kütyüm, de azt teljes biztonsággal állíthatom, hogy 33 kilométer per órás lökések nem így néznek ki, nem akarják szétszedni a konvektor rácsát és nem hozzák a világvége érzést a bent tartózkodóra.
Úgyhogy ami és aki csak létezik, monnyon le. De főleg a szél.

2010-02-13T11:27:00.006+01:00

Retrózzunk még egy kicsit. Ugyanabban a régi kis füzetben találtam ám még képeket, például a rákosligeti pedagógus szakszervezeti klubházról. A legnagyobb helyisége több célt is szolgált, például körben a falakhoz erősített polcokról szépen betűrendbe rakott könyveket lehetett kölcsönözni A. Bandi bácsitól, aki a könyvtárat kezelte, aztán bizonyos délutánokon ott tartották a zeneórákat, én is ott szenvedtem a hegedűórákon, és abban a teremben volt minden tanév végén a hangszeres vizsga is. A klubházhoz tartozott egy teniszpálya, melyet keményebb teleken korcsolyapályává alakítottak némi vízzel való feleresztés után.

Aztán itt van egy életkép a rákosligeti óvodából, melyhez nekem személy szerint semmi közöm (nem jártam egyáltalán óvodába, volt nagymama-nagypapa, akik vigyáztak rám). Szépen fésülve ülnek a kis manók a magasszárú cipőikben és pislognak ijedten a fényképészre. Felhívom a figyelmet a minimál stílust képviselő játékkredencre, játéktűzhelyre, fa babakocsira, kicsi sámlira, kis hokedlikre - és ezt nem azzal a felhanggal mutatom, hogy micsoda szörnyű dolguk volt akkortájt a kicsiknek a mai bezzegikeás, dizájnos, flancos cuccokkal ellentétben, hanem olyan melengető érzés ugyanolyan berendezést látni, mint amivel pár év múlva mint óvónéni találkoztam a kerület másik három óvodájában, melyekben volt szerencsém dolgozni. Merthogy 1966-68-ban is ugyanilyen felszerelés volt az óvodákban, sőt időnként még le is ültem közéjük az ugyanekkora kis székekre, ami ma már teljesen hihetetlennek tűnik, de akkoriban még simán ment. :-)

És végül egy korabeli buszjárat, ami Rákoskeresztúrról ment Pécelre akkoriban. Meghagytam a szöveget is a képhez és az abban említett Maribuszról ideillesztek egy pár évvel ezelőtti újságcikket, mely nálam jobban magyarázza el, mi is volt a Maribusz. Én már nem is emlékezhetnék ár, annyira öreg még nem vagyok, de a szüleim még emlegették, hogy a negyvenes évek végén utaztak vele Rákoshegyről Kőbányára.

"A két világháború közötti időszakban jött létre a Kovács Mihály által alapított rákoshegyi közlekedési társaság. Kovács a múlt század húszas éveinek elején a Magyar Királyi Kereskedelemügyi és Közlekedési Minisztérium által meghirdetett pályázatra jelentkezett. Az engedély megszerzésével és az első jármű beszerzésével megalakult a „Kovács Mihály Autóbusz Vállalat”. Az autóbuszokat, amelyek száma a negyvenes évekre már négyre emelkedett, Mercedes-motorral és a mátyásföldi Úri testvérek karoszszériájával készítették. Az utasokat a rákoshegyi Rákóczi Ferenc utca és a kőbányai Részvényserfőző közötti útvonalon szállította a családi vállalkozás, amelyen a kalauzi teendőket Kovács Mari néni, a tulajdonos nővére látta el. A fekete klottköpenyben dolgozó, alacsony, zömök termetű, ám fürge jegykezelő asszony közkedvelt személye inspirálta az embereket arra, hogy a vállalkozás járműveit egyszerűen Maribusznak becézzék. Egy idő után legendák szőtték körül személyét, többen úgy gondolták, a vállalkozás maga is Mari néni tulajdona. Tény, hogy ha vele előre egyeztetett, még a késő utast is megvárta a busz, vagy kívánságra rendkívüli megállót iktatott be egyes porták előtt, de nála előfordulhatott az is, hogy valaki hitelbe utazott. Egy 1938-ban kézzel írott menetrend szerint az első járat naponta reggel negyed hétkor, az utolsó pedig este fél kilenckor indult a Rákoshegyről, míg Kőbányát kilenckor hagyta el az utolsó busz. A Maribusz napközben általában másfél óránként járt."

(Forrás: Magyar Nemzet 2002.05.28)

2010-02-09T18:51:00.008+01:00

Tegnap, keresvén valami alig fontosat, könnyelműen a könyvek közé túrtam, aminek az lett a kellemes következménye, hogy végül, bár nem volt tervbe véve, három, könyvekkel több sorban megrakott polcot rendeztem át és persze böngészgettem végig. A polc környéke percek alatt csatatérré változott, én pedig ültem a lövészárokban és olvastam. Olvastam ezt, fellapoztam azt, belenéztem amabba, elcsodálkoztam, hogy nini, ez is megvan, nocsak, erre se emlékeztem - aztán így remek hangulatban telt a nap.
Találtam például egy ősrégi füzetkét, zöld papírborító, rajta a cím: Rákosmenti hétköznapok, kiadták 1958 januárjában. Amolyan választási előkészülethez tartozó, ma úgy mondanánk, kampányanyag. Most nem térnék ki ama jelentéktelen tényezőre, hogy akkortájt a választás a valóságban csak szavazást jelentett (ugyanis tényleges választék nem volt), mindegy, mindenesetre a Hazafias Népfront XVII. kerületi bizottsága kiadta ezt a füzetet, melyben részletesen taglalták a kerület életét, fejlődését az utolsó néhány évben. A papír nagyjából újságpapír-minőségű, ennek megfelelően a fotók is gyatrák, no meg az eltelt fél évszázad se használt nekik, de van ebben a füzetben egy kép, melynek értéke felbecsülhetetlen.
Ott vagyunk ugyanis rajta mi, az ötödik á osztály - legalábbis két padsornyi belőlünk - a rákosligeti leányiskolában 1958 őszén, ülünk, tessék figyelni: hátratett kézzel, úgy ám! és minden bizonnyal Magdi nénire figyelünk, míg a fényképész kattintgat. Kantáros szoknya, fehér pikégalléros köpeny, mackófelső és persze masnik a hajban minden mennyiségben. Ahogy ránéztem a képre, azonnal mindenkit felismertem. Gondolatban soroltam a neveket (egy kivételével, akire emlékszem ugyan, csak a nevére nem) és az jutott hirtelen eszembe, hogy milyen élesen leképeződött bennem a gyerekkori mivoltuk, bezzeg ha most hatvankét évesen kerülnének elém, aligha ismernék rájuk és persze ők sem énrám.

Egyébként belőlem nem sok látszik: ott vagyok a fal mellett az utolsó előtti sorban a nagy fehér masnival és a padtársam, Nagy Anikó éppen felém fordul. Pillanatfelvétel az örökkévalóságnak 1958-ból.

2010-02-03T21:50:00.001+01:00

Ma minden híradásba beszerkesztették ama rendkívüli közleményt, hogy a múlt heti nagy havazás eddig 150 millióba került a fővárosnak. És? Ki tehet róla, csak nem tettest kéne erre is találni? Télvíz idején már csak így van ez, hózik, azt pedig el kell takarítani. Igen, pénzbe kerül, de ez mitől hír itt Európa közepén, kontinentális éghajlaton? A sok baromságra bezzeg mehetnek a milliók, csak pont ez a százötven milla akkora érvágás, hogy be kell mondani a rádióban-tévében.

2010-01-30T16:44:00.002+01:00

Amikor felébredtem, rögtön sejtettem, hogy hóesés esete forog fenn. Olyankor szoktam ilyen mélyen aludni, sőt jó későig elaludni. Nyolc óra tíz, feltápászkod, ablakhoz támolyog, redőny felhúz és lám, esik a hó sűrűn és átláthatatlanul, mintha fizetnének neki érte. Nosza, semmi flanc, semmi reggeli, beöltözés és gyerünk tolni.
Déli egy órával bezárólag háromszor mentem és takarítottam a havat. Amikor harmadszor kint voltam, a fél utca ügyködött már, de kellett is, mert addigra például előttem a járda két oldalán térdig érő hegy- és dombvidék keletkezett és hiába volt már plusz négy fok, csak esett és esett. Aztán egy óra tájban egyszercsak abbahagyta és nagyon remélem, ez most már így is marad és nem kezdi újra. 11 óra 44 perckor bekövetkezett a nagy esemény, mely igazán a helyi krónikába kívánkozna, ugyanis ebben a téli szezonban (nem az idén, hanem beleértve a decembert is!) első alkalommal végigment az utcán egy hókotró és igazolhatom, hogy le is volt eresztve a micsodája és kotort. Legalább egyszer, ez is valami.
Az előbb pedig elrohant itt egy igazi lovas szán, nem is akármilyen, hanem utánfutós, ugyanis a rendes nagy szán mögé egy normál szánkó volt kötve és mindkét szán telistele volt csivitelő gyerekhaddal.
Szóval, tél van, akárki meglássa.

2010-01-29T19:13:00.004+01:00

Már nem azért, de minden rendben van ma a középiskolai magyartanítással? Vetélkedő megy a tévében és az előbb két huszonéves ifjú hölgy hosszasan tanakodott, vajon miről szólhat a Tiszta szívvel, ha e vers miatt rúgták ki József Attilát az egyetemről. Töprengtek, hogy mikor születhetett a vers (ha beugrik nekik belőle, hogy "Húsz esztendőm hatalom...", akkor ezen se kellett volna sokat gondolkodni, dehát honnan is ugrott volna be?), aztán elkezdtek kizárólag a címe alapján következtetni a tartalomra, ilyeneket mondtak, hogy ez biztosan egy nagyon őszinte vers, úgyhogy éppenséggel lehetett ez a kirúgás oka. Világos volt, hogy sort, na azt aztán nem tudnának belőle idézni - és persze amint ez már az életben oly sokszor lenni szokott, vak tyúk is talál szemet alapon eltalálták. Mondom, anélkül, hogy halvány fogalmuk lett volna magáról a versről. Ezek a leányok néhány éve érettségiztek, itt állnak, szépek, fiatalok, viszonylag értelmesek, az egyik ilyen menedzser, a másik amolyan reklámszakember és nem ugrik be nekik, hogy "Tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök", és fogalmuk sincs, hogy például ez a sor bökte a szemét oly nagyon Horger professzor úrnak, hát ezért kérdem, mit tanultak a középiskolában magyarból? Jól nézünk ki.
(Ezek után már nem is csodálkoztam, amikor épp az imént ugyancsak ők Joseph Haydnt kapcsolták a martonvásári Brunszvik-családhoz.)

2010-01-28T21:39:00.004+01:00

Megnyugodva látom, hogy másnál sem működik az a fajta boxnetes zenedoboz, ami ezelőtt nálam is volt, de nemrég kicseréltem, merthogy egyszercsak elkezdett nem működni. Na nem azért vagyok megnyugodva, mert örülök, hogy másnak se jobb, mint nekem, hanem most már legalább biztos, hogy boxnetéknél van valami grimbusz. Úgyhogy sajna, csak ez a fajta, sokkal csúnyább, ide nem illő, megváltoztathatatlan színű és arculatú doboz zenél itt, nem tudok mit tenni, ez legalább szól.

Egyébként pedig úgy néz ki, kínomban rákényszerülök, hogy bő másfél éve fáradságos munkával összegyűjtött családtörténeti adataimhoz végre visszasompolyogjak. Valami értelmeset (értelmeset? hmmm...) véghez kell vinnem, ha már be vagyok ide szorítva, tevékenységem nem merülhet ki a végtelenségig a főzés-mosás-takarítás-hólapátolás és hasonlók végzésében, beleértve Charly majmot is (melynek mai epizódjában a legnagyobb poénnak az számított, amikor a kedélybeteg papagáj csak Karel Gott németül énekelt dalaitól nyugodott meg, na itt döntöttem el, hogy Charly majomból ennyi elég is). Szóval, beindulok, mint az úthenger, átgondolok, rendszerezek mindent, és újra beleásom magam az árván, parlagon heverő anyagba, szépanyáim, ükapáim és társaik világába. Gyanítom, jobban is fogom érezni magam a tizenkilencedik századi hangulatban, aztán majd lesz valahogy.

2010-01-26T21:02:00.010+01:00

Megint az a helyzet állt elő, hogy ha most nem veszek erőt magamon és nem írok ide, akkor félő, hogy már sose fogok. Úgyhogy inkább írok.
Remélem, ez a tél már nem tart tovább egy hétnél, na jó, 8-10 napot még kibírok, de aztán legyen vége. Senki nem panaszkodhat, nem mondhatjuk, hogy túl enyhe vagy túl rövid volt a tél, mert most aztán volt tél rendesen. A mezőgazdák meg lehetnek elégedve, már decemberben is volt hótakaró, most is van, nem fázik meg a vetés és kap nedvességet is majd az olvadáskor. Aki síelni akar, azt is tud, a pici gyerekek is megismerhették a havat, lehetett szánkózni, hóembert építeni, szóval most már elég.
Ma terápiás célból megnéztem a Pretty womant, mert hiába tudtam, miről szól, eddig valahogy kimaradt az életemből. Úgy képzeltem, hogy végignézem, aztán ez is olyan egyszer nézhető, felejtős lesz, mint annyi más tucatamerikai film. De nem, ez tulajdonképpen nem is volt rossz. És visszavontam ama régi állításomat, hogy Julia Roberts nem szép nő, valamint megállapítottam, hogy Richard Gere, bár személy szerint nekem nem az esetem, de tényleg nagyon jóképű pasas, ám az egész filmben a legjobb fej mégis Hector Elizondo volt a szállodaigazgató szerepében - nem a külseje okán, hanem ahogyan játszotta azt az epizódszerepet. Na és persze mindenki húsz évvel (húsz évvel!!!) volt fiatalabb, merthogy a film 1990-ben készült.
Egyébként pedig nem csak ilyen nevezetességeket nézek, hanem tévét is. Szokásomtól eltérően sokat. Képes vagyok még a Charly majmot is megnézni (amiből egyedül a majom ér valamit), már amikor, mert ma például félbehagytam. Valamint folyamatosan módom van összehasonlítani a kincstári tévé beszélgetős műsorainak műsorvezetőit, - mivel ezeket késő este naponta megismétlik, nem nehéz beléjük botlani - hát mit mondjak, kevesen mennek át a követelményeim rostáján.
Szóval, egy szó mint száz, ha azt akarom, hogy szellemi szintem ennél mélyebbre már ne süllyedjen, akkor csak azt kívánhatom tiszta szívemből, hogy a tél pedig monnyon le.

2010-01-18T12:56:00.004+01:00

Kérem a panaszkönyvet, reklamálni akarok! Erről nem volt szó, hogy ma reggelre ekkora hó esik. Az OMSZ előrejelzéseiben nem volt sehol hó, biztosra vettem, hogy ez a hét is télies, de száraz lesz és szabadon mozoghatok, sőt az is megfordult a fejemben, hogy lassacskán majdcsak jön a tavasz. És most mi van? Jó nagy hó van, hótakarítás van, szobafogság és házi őrizet, az van.
Viszont a reggeli söprögetés alatt a nagy csendben végre jól megfigyelhettem, milyen zenét játszik az utcákon keresztül-kasul guruló, etyeki házi tejet árusító autó. Mit is játszana? Hát stílusosan a Boci, boci tarkát.

2010-01-09T19:37:00.003+01:00

Átírogattam a telefonomban újmódira a mobilszámokat, most már rendben van minden, jöhet a január tizenhatodika. Csak egy dolog nyugtalanít: ugyan ki lehet az a két tökismeretlen név a listában? Hiába agyalok, képtelen vagyok rájönni, kik azok, egyáltalán milyen kategória, mesteremberek, hivatalos személyek, vagy kicsodák? Sejtelmem sincs, váááá ...

***********
Kedves érdeklődőknek itt egy link, ahonnan minden kiderül.
(Egyébként ma agytornaképpen addig gondolkoztam, gondolkoztam, míg rájöttem az egyik rejtélyes illető kilétére: a legutóbbi potenciális vevőm volt, úgyhogy lehetett nyugodtan törölni a számát. A másik továbbra is rejtély maradt.)

2010-01-08T20:48:00.002+01:00

Törtem a fejem, mit kezdjek a zenedobozzal. A karácsonyi muzsika némileg elavult már, túl vagyunk mindenen, valami újabb kellene. Ekkor meghallottam a rádióban, hogy Elvis Presley ma lenne 75 éves, nosza ebből az alkalomból lecseréltem a zenedobozban a dalokat, természetesen Elvisre. Lehet ropni, kedveskéim. Én maximum vele dünnyögök és ha éppen szabad mindkét kezem, léggitározok. :-)

2010-01-06T21:19:00.002+01:00

Azt mondta ma reggel a horoszkópom, hogy telve vagyok tetterővel és feladataimat olyannyira remekül teljesítem, hogy ezzel mások elismerését is kivívom.
Ezek után beöltöztem hóhányónak, kimentem és szakszerűen eltakarítottam a havat mindenhonnan, ahonnan csak kellett. Remekül. Azonban elismerés sehonnan sem érkezett, közel s távol egy lélek sem volt, csak a nagy-nagy fehérség. Ennyit a horoszkópról.

2010-01-01T00:10:00.001+01:00

Boldog új évet mindenkinek!

2009-12-28T19:55:00.008+01:00

Kies mezővárosunkban csak lassan indul be az élet az ünnep elmúltával. A buszon odafelé mindössze ketten voltunk, majd pedig felszállt Karcsi egy másik hasonló korú kis sráccal. Ők persze sose ülnek le, sőt hátrébb se mennek, hanem a vezető mellé állva társalognak vele. Miska kiokította őket, hogy holnap és holnapután nem ő jön, hanem Balázs bácsi. "Balázs bácsival kiabálni kell, tudjátok, jó hangosan beszéljetek neki!" - mondta halálosan komoly képpel. (Szerintem a helyettes kolléga holnap imáiba foglalja majd Miskát, ha ezek a kölkök gyanútlanul elkezdenek ordibálni vele.) Majd pedig hallom ám, hogy megint szóba kerül a katapult és ekkor vált világossá számomra, hogy Miska bizony már egy ideje elhitette a kis muksókkal, hogy a másik buszon katapult van. Ezen a mostanin nincs, mondta, de egyébként is - és ekkor kezdtem visszafojtva vihogni - "Balázs bácsi nem tudna katapultálni, mert mindig rajta van a Surda-kalap, attól nem férne ki".

Hazafelé pedig egyenesen különbusszal jöttünk Karcsival, ugyanis csak ketten szálltunk fel a központban az üresen érkező járgányra és ez mindvégig így is maradt. Ezért aztán Miskával hármasban társalogtunk, valahogy szóba kerültek a hidak, ja igen, Karcsi mondta, hogy ha Budapesten járnak, fél átmenni a Dunán egy hídon, majd szégyenlősen elárulta, mindig attól fél, hogy a híd leszakad. Persze megnyugtattuk, majd szó szót követett és a hátralevő úton szépen (pedagógiailag, hmm...) végigsoroltattuk Karcsival a budapesti hidakat. Egész jól ment neki, csak a Szabadság hidat és az Erzsébet hidat hagyta ki elsőre, de kis segítséggel végül szépen abszolválta a feladatot. Karcsi még csak harmadikos, úgyhogy ez nem kis teljesítmény tőle. Hozzáteszem, hogy persze a szonieriksszon telójának tévedhetetlenül tudja a típusszámát, valamint az összes extráit is, dehát Istenem, ő már a huszonegyedik század gyermeke.
Aztán Miska elhozott a sarokig - ha már különbusz, ugye - ott én leszálltam, Karcsi pedig még ment két megállónyit. Vakációs busz, vidéki idill.
Azt pedig még el is felejtettem mondani, hogy újabban a jármű saját, egyedi névvel bír, az ám! Valódi, címfestő által szakszerűen készített tábla van a szélvédő mögé szerelve, rajta csupa nagy betűvel a felirat: MISIBUSZ. Hát így megy ez itt mifelénk.

2009-12-23T23:25:00.003+01:00

Minden kedves olvasómnak
békés, boldog Karácsonyt kívánok!

2009-12-20T18:17:00.008+01:00

Folytatva a délelőtti eseményeket: kimentem, kiástam a bejárati ajtót és a lépcsőt, mert teljesen befújta őket a hó, majd pedig elküzdöttem magam a kapuig. Előbb azt terveztem, hogy a kaputól bejövök kicsit melegedni, de aztán meggondoltam magam és kiástam a kaput is, majd pedig lekotortam a járdát és csak ezután menekültem vissza a lakásba.
Odakint persze körbetekintettem és megállapítottam, hogy ameddig a szemem ellátott az utcánkban, összesen ketten tolták el a havat maguk előtt, én voltam a harmadik. Hát hiába, ezek szerint én vagyok itt a környéken az egyik leginkább dzsénfonda-fittségű egyén. Még ennyi egoista barmot nem hordott a hátán a föld, amennyivel itt körül vagyunk véve. Senki nem számít, csak én, én, én, én, én hadd lépjek be az autómba száraz lábbal, aztán hajtsak ki a telekről, a többi, aki netán nem négy keréken, hanem két lábon menne el a járdán, magasról le van ejtve. Jó példa erre egyik közvetlen szomszédom, aki (amint hallom éppen a kotorászást) most este hatkor kezdi a hólapátolást, amit persze mondanom sem kell, csak azért nem halaszthat tovább, mert holnap reggel ki kell állnia a kocsival, hogy munkába menjen. Hogy reggel óta mindenki bokáig érő havat taposott előttük, az meg se fordult a fejében egész nap, míg bent sunyított a melegben. Kérdem én, hogy én vagyok-é az antiszociális, mert ki nem állhatom az ilyeneket, vagy ők azok, akik mások iránt soha, semmiféle kötelezettséget nem éreznek?

Na, a másik meg, amitől kiakadtam: reggel minden híradásban bemondták, hogy ha majd eláll a hóesés, akkor elkezdik takarítani az utakat, mármint az a vállalat, akinek ez a dolga. Érted: ha majd eláll. És ha most két napig esett volna egyfolytában? Akkor két nap múlva kezdenék a takarítást? A méteres havat? Az igencsak érdekes lenne. Hadd világosítsam fel közterületokoskáimat, hogy minél többször tolják el, annál könnyebben megy, mondjuk, ha folyamatosan cirkálnának azok a kotrómonstrumok, akkor esetleg nagyobb eséllyel lehetne havazás közben is közlekedni az utakon. Én például tegnap délután a legnagyobb hóesésben is kimentem és ellapátoltam, mert tudtam, hogy ha megvárnám, míg majd valamikor ma eláll, akkor már sokkal, de sokkal nehezebb dolgom lenne, dupla annyit kellene emelgetnem, nem szólva arról, hogy közben az a pár ember, aki halált megvető bátorsággal elmegy erre, még le is taposná, úgyhogy csak magammal szúrnék ki. Egyébként is, Közép-Európában már csak ilyen az éghajlat, télen esik a hó, nincs ebben semmi meglepő, ez igazán nem írható még a globális felmelegedés számlájára sem és fogalmam sincs, a közterületeseket miért éri ez minden egyes alkalommal annyira váratlanul.

2009-12-20T11:13:00.003+01:00

Ilyen világ volt nálunk reggel, út sehol, csak a nagy kavargó fehérség (az a homály a képen nem csak a szúnyogháló, hanem a hófúvás). Havat takarítani semmi értelme ilyenkor, mert ahogy tolod a lapáttal, már fújja is vissza a szél. Na nem is volt nagy igény a járdára, másfél óra alatt három lábnyom keletkezett, abból is kettő ugyanahhoz az Erzsihez tartozott, aki egyszer odafelé ment, egyszer pedig visszafelé jött, mert neki sajnos muszáj a legzordabb időben is kimozdulnia, az édesapját ápolja ugyanis a másik utcában és naponta többször is megteszi az utat, ha esik, ha fúj.

Azt igazolandó, hogy nem üres szöveg, ha azt mondom, az utcában jár a railjet, itt van tinéktek a bizonyíték: kb. negyedórája suhant el ő, a nagy bordó-fekete csoda. Most tehát beöltözöm amúgy szibériásan és kimegyek lapátolni, mielőtt letapossák a boldog családok a szánkóikkal, aztán odafagy nekem. Viszont most már legalább a Nap süt, ez is valami. Mit mondott ilyenkor a nagymamám? "Süt a Nap, de foga van." Pá!

2009-12-17T21:37:00.003+01:00

A dokumentáció kedvéért ideírom tehát, hogy az idén nálunk e héten hétfőn esett az első kiadós hó, aztán a második meg szerdán, de akkor igazán kiadósan. Igaz, szerdán nemcsak a hó esett, hanem én is, de nagy szerencsével, mivel azóta csak a térdemet kell borogatnom (mert ugye mire essek én, a legleamortizáltabb testrészemre, csakis), végződhetett volna sokkal rosszabbul is ez a dolog. Nagyjából most kezdtem meg a berendezkedést amolyan igazi tanyasi magányra, magyarul ki se dugom az orrom a kapun túl. Nem nekem való a tél, főleg ha hideg és havas vagy jeges, márpedig a rendes tél az már csak ilyen.
Viszont vagy én tévedek a naptárt illetően, vagy valaki errefelé azt hiszi, már itt a szilveszter, de ma este fél kilenc tájt olyan komplett tűzijátékot nézhettem az ablakból, hogy annál jobb se kell, legalább tíz percig tartott és tényleg gyönyörű volt.

2009-12-11T22:01:00.004+01:00

Tudtam én, hogy előbb-utóbb mégiscsak írni kell ide, mert hogy közhelyeket soroljak: soha ne mondd, hogy soha, valamint navigare necesse est, meg hogy felelős vagy azért, amit/akit megszelidítettél, és így tovább. Írni kell, ha nem másért, hát terápiás célzattal mindenképpen.
Na szóval, mindjárt vége az évnek, még párat alszunk és hipp-hopp máris kétezertízet írunk, de előbb még gyúrunk kicsit az ünneptúlélő sejtjeinkre és átgyűrjük magunkat az ünnepnapokon. A boltokban csak óvatosan forgatjuk a kosarakba ömlesztett plüssfigurákat, rénszarvasokat, mikulásokat és hóembereket, mert sose tudni, melyiknek a hasában indul be a stillenacht vagy a jinglebells, a médiából pedig egyre tolakodóbban ömlik a karácsonyi émelygés. És még hogy nincs pénzük az embereknek! na hiszen, aki ezt mondja, nem látta ma kies mezővárosunkban a nyüzsgő tömeget a hipermarketben, a drogériában, a piacon és egyáltalán mindenütt, de mindenütt, ahol csak vásárolni lehet, pedig aki a mi vidékünkön lakik, igazán nem nevezhető milliomosrétegnek, mégis, ami pénze csak van, azt költi és költi.
Részemről átgondoltam, mi lenne számomra még az idén a legfontosabb beruházás. Ötleteim persze voltak, nevezetesen: öntöttvas edény (a harmincvalahány éves régi orosz helyett, melynek belső zománcán egyre több a folytonossági hiány), nyomtatópatronok (ha már egyszer olyan nyomtatóm van, melynek fenntartása csillagászati összegeket igényel), téli dzseki (mert a régiben, edzettségem csökkenvén, időnként megfagyok), kenyérpirító (mert a régi nemrég egy hűvös reggelen kettőt szikrázva kilehelte lelkét), valamint egy új szemüveg a monitorhoz (mert a jelenlegi lencséi már homályosra koptak az évek során és lassan többet ártanak, mint használnak).
Legelőször az öntöttvas edényről mondtam le. Utánanéztem és egyedül az Ikeában láttam a régihez hasonlót, majd ezután elkövettem azt a hibát, hogy el is mentem megnézni. Ezt nem kellett volna, mert az Örs vezér téri áruház egy potenciális vevőt már biztosan elveszített a jövőre nézve, ugyanis azt a gyalogtúrát, amit ott kell abszolválni ahhoz, hogy megtaláld, amit keresel, nem nekem találták ki. Miután már háromszor végigjártam (jártam? sodort a tömeg!) az összes termet számomra érdektelen cuccok között, rádöbbentem, hogy sose találok ki innen, és valóban, még tán ma is ott keringenék, ha nem találok végre egy odatartozónak látszó szakit, aki felvilágosított, hogy ne a zöld kivilágított piktogramokat nézzem, hanem a padlóra festett nyilakat kövessem a pénztárakig. Ja, az edény pedig nem olyan volt, amilyen nekem kell, tehát őt illetően nem volt szívfájdalom lemondani róla. Állítólag a Maglódi úti piacon az ukrán soron kapható rendes békebeli öntöttvas edény, de ez a kirándulás most inkább elmarad.
Aztán némi hezitálás után lemondtam a nyomtatópatronokról is. Durván tizenötezret összesen egy feketéért és egy színesért? Na nem, nem nyomtatok és kész.
Ellenben a héten igenis vettem egy kenyérpirítót, tegnap pedig egy helybéli outletben találtam magamnak kabátot négyezerötért, ami tényleg telitalálat volt.
Ma pedig mégis belevágtam a szemüvegprojektbe és csodák csodája, még volt egy szabad időpont a szemészeten, idegen doktornéni normális volt, nem röhögött, hogy vittem magammal a centit és ragaszkodtam a hatvan centis távolságomhoz, odaültetett a saját gépéhez és szépen türelmesen addig próbálkozott a lencsék cserélgetésével, míg meg nem találtuk a jó variációt. A földszinti optikába is odaértem még zárás előtt, úgyhogy ha minden igaz, jövő héten lesz nekem vadiúj látós szemüvegem, legalábbis nagyon remélem, hogy el is fogok látni vele a monitorig.
Ami pedig a helybéli társadalmi életet illeti, ma délelőtt a buszon is zajlott az élet, a jármű dugig volt pénzt költeni igyekvőkkel, majd pedig a híd után utolértük az óvodáscsoportot, akik két óvónéni kíséretében caplattak a sárban és esőben az esedékes adventi gyertyagyújtásra a városközpont felé. Miska lefékezett, kinyitotta az ajtót és kiszólt nekik: "Hova mennek?" - és hát persze hogy felvette őket, a busz közönsége pedig vígan szorított helyet a kis klambóknak, minekutána még vidámabban telt a hátralevő út, mindenki hangos, nagy helyesléssel tárgyalta az esetet, a gyerekek pedig megilletődve pislogtak körbe.
Hát, ilyenek mennek mifelénk mostanában.

2009-12-05T18:45:00.000+01:00

2009-11-30T16:20:00.003+01:00

Hoppá, Malbunban pillanatnyilag ilyen nagyon hózik!

2009-11-29T21:17:00.004+01:00

Mostanában szokatlanul gyakran megy nálam a tévé, nem mintha folyton nézném, hanem csak bekapcsolom, aztán úgy marad és hangszennyez a lakásban. Ennek következtében elég sok reklámot nem is látok, csupán hallok és legtöbbjükre csak a sokadik alkalommal nézek rá, vagy azért, mert annyira idegesít már, hogy kíváncsi vagyok, hogy néz ki, vagy pedig azért, mert tetszik és ez tesz kíváncsivá.
Sok reklám alapja valami kis történet, pár snittből összevágott néhány másodperces mini-sztori, aminek fel kell hívnia a figyelmet a reklámozandó cikkre. Na mármost, én olyan vagyok, hogy szeretem érteni, mi ez a sztori, kik a szereplők, mit mondanak, mit csinálnak, de ez nem mindegyiknél sikerül, nézhetem akár többszáz alkalommal is, akkor se értem némelyiket.
Például a lila színű mobilszolgáltató téli reklámja, ha megfeszülök, se jut el az értelmemig. Nagyon aranyoska az a leány, aki beleénekel a nagy behavazott és bedugult forgalomba, miközben egy verandán ringatózik nyugágyban a hóesésben, de mondja már meg valaki, hogy mitől száll a hangja kihangosítva az álló kocsisorok fölött? Telefonál, de kinek, hova? Ő az útinformos tudósító, vagy mi? Milyen élethelyzet ez, és egyáltalán, életszerű ez? Hallott már valaki behavazott, álló forgalomban helyzetjelentést a nagy magyar téli ájerban? Kacagnom kell. Persze tudom, most szemfülesebb reklámzabálók felhorkannak, hogy a srác a kocsiban kihangosítja, amit kell, na de attól az még nem hallatszik a fél városban.
Viszont a legújabb R... bankos reklámban nagyon bírom azt a szemüveges csajt, aki a másik lelkendezésére (mármint hogy amaz a konyháját szuper bióvá varázsolandó azt lihegi, hogy "csajok, jövő ilyenkor probiotikus kenyeret eszünk!") kinéz a szemüvege fölött és azt dörmögi: "Aha aha ... hát én nem érek rá jövőre" - ezen minden alkalommal nagyon tudok röhögni.